Home Art / Design Auguste Rodin – Életrajz

Auguste Rodin – Életrajz

0
0

Rodin először 1900-ban állította ki híres és ünnepelt A Pokol kapuja című művét. A Belle Epoque (Szép Korszak) a tetőfokára hágott, az Art Nouveau a virágkorát élte. Ezzel szemben A Pokol kapujának prométheuszi humanizmusa Freudnak az elfojtott szexualitással és a tudatalattival kapcsolatos felismerésével volt egyenértékű. Rodin monumentális méretű mesterműve új világot tárt fel a művészet számára. Amit van Gogh, Gauguin és Cézanne vitt véghez a festészet terén, azt Rodin egyedül alkotta meg a szobrászatban.
Rodin művészi tevékenységével évszázadokat hidalt át, amelyek során mintha kiűzetett volna a teremtő gondolat a szobrászatból, s e folyamat feltartóztatása érdekében a cinquecento hagyományaihoz nyúlt vissza. A reneszánszból és mindenekelőtt a Michelangelo munkáiból merített művészi ihlet áthatotta minden művét, és megtermékenyítette a következő generációk alkotásait. Michel Seuphor szavaival élve: „Rodin volt az, aki a rabszolgák testét még érzékibbé és valószerűvé tette, amelyeket a reneszánsz mester II. Gyula pápa síremléke számára faragott ki.” Rodin pedig így vélekedett erről: „A legrégibb antikvitás az én életterem. Összekapcsolva a múltat a jelennel, szeretném az örökséget mérlegre tenni és kiteljesíteni. A szimbólumok az emberiség iránymutatói. Azokban nincs egy cseppnyi hazugság sem.”
Az igazság és az ember erkölcsi tartása áll Rodin érdeklődésének középpontjában. A Pokol kapuján Dante Pokla, Ovidius Metamorfózisa és Baudelaire A romlás virágai című műve ötvöződik, s ezt az alkotást a Nietzsche által megénekelt akarat hatalma és a találékonyság hozta létre. Rodin tulajdonképpen egy Michelangelo, aki Wagner bűvöletében él… „Az ön kapuja nincs befejezve…” – vetették Rodin szemére. „És Franciaország katedrálisai, azok talán be vannak fejezve?” – kérdezett vissza a szobrászművész. Mindazonáltal a csodálatos és ugyanakkor nyomasztó mű, A Pokol kapuja – vonagló alakjai kevésbé érzékiek, mint kétségbeesettek – hirtelen véget vet a tetszetős, de kiüresedett akadémizmusnak, amely oly sokáig uralta a szobrászatot. Igaz, Rodin némely elődje, mint Houdon vagy Carpeaux, az agyagot pszichológiai és spirituális elveknek megfelelően formálta. Rodin azáltal újította meg a művészetet, hogy képes volt kifejezni a legnehezebben érthető és legellentétesebb emberi érzéseket és szenvedélyeket.
Rodin és a szobrászat kapcsolata olyan volt, akár a szerelem első látásra, teljes egymásra találás, jóban és rosszban- e misztikus házasság tizenhét éves korában köttetett. „Először – mondta a mester később visszatekintve – különálló testrészeket láttam, karokat, fejeket vagy lábakat, majd megpróbáltam az alakot egészként felfogni. Hirtelen egységében ragadtam meg a figurát… Extázisba estem… Először életemben a szobrász szemével láttam a formát; úgy éreztem, mintha a mennyekben járnék.”
Napközben Rodin díszítőszobrászként-kőfaragóként dolgozott, formát adva annak a számtalan alkotásnak, amelyet az építész Haussmann tervezett az új Párizs számára, Napóleon uralkodása alatt. Éjszakánként a saját szobrain dolgozott. Többek kőzött a Törött orrú férfin, Bibi, az öreg csavargó volt a modellje, akinek arcvonásai olyanok, akár egy görög szoboré. Bár az agyagszobrot megrepesztette a hideg, Rodin ennek ellenére benevezte művét az 1864-es Szalonra. Természetesen visszautasították. Barátja, akinek Rodin nagylelkűen odaajándékozta e munkáját, később kiállította a szobrot az Ecole des Beaux-Arts-ban, azt állítva, hogy a páratlan klasszikus mellszobrot egy ócskás boltjában fedezte fel. A kiállított tárgy nagy szenzációt keltett. Ezután a barát diadalittasan jelentette ki: „Nos, hadd áruljam el önöknek, hogy a férfit, aki ezt a művet készítette, Rodinnek hívják. Háromszor utasították el a Szépművészeti Akadémián a felvételi kérelmét, továbbá az alkotást, amelyet önök klasszikusnak vélnek, a Szalon visszautasította.”
Rodin hat évet töltött önkéntes száműzetésben Belgiumban. Együtt dolgozott előbb Carrier-Belleuse-zel, majd van Rasbourg-ral díszítőszobrászati munkákon, így nemcsak megélhetését biztosította, hanem technikai tudását is fejlesztette. Mielőtt visszatért és letelepedett Franciaországban, Itáliában járt; Raffaello, Michelangelo és a Sixtus-kápolna volt rá nagy hatással. 1906-ban Rodin azt írta Bourdelle-nek, hogy „Az akadémizmus alól Michelangelo szabadított fel, aki homlokegyenest ellenkező szabályokra tanított engem műveivel, mint amit tanultam (Ingres iskolája alapján), és teljesen felszabadultam… Hatalmas kezét kinyújtotta felém. Ő volt az életemben a híd, amelyen át az egyik világból a másikba jutottam…”.
Rodinnek immár lehetősége volt arra, hogy saját mesterműveit hozza létre. Nem akadémikus pózokat örökített meg; az ő modelljei szabadon sétáltak fel és alá a műtermében. A karcsú, izmos férfit ábrázoló remekműve, Az Érckorszak egyesekben csodálatot, míg másokban gyanakvást váltott ki. Az alkotás annyira tökéletes volt, hogy botránykővé vált, mivel Rodint azzal vádolták, hogy közvetlenül a modell testéről készített gipszöntvényt – elterjedt eljárás volt ez abban az időben, de semmiképpen sem méltó egy szobrászhoz. Rodin tisztázni akarta magát a vád alól. Ezért bemutatta a mezítelen modelljéről, Auguste Neyt utászról készített fotóit. Erőfeszítése azonban hiábavaló volt, a párizsi Szalon zsűrije figyelemre sem méltatta őket. Végül mégis sikerült a gyanút eloszlatni, mert egy kiváló kollégája, Carrier-Belleuse tanúskodott mellette. Ártatlanságának bebizonyosodása növelte hírnevét. Már nem volt többé kőfaragó, igazi szobrász lett belőle.
A Rodin mellett kiálló művészek 1880-ban beadványt fogalmaztak meg a Szépművészeti Minisztérium (Ministére des Beaux Arts) számára, azt kérve, bízzák meg Monsieur Rodin szobrászművészt, hogy készítse el 8000 frank ellenében a Iparművészeti Múzeum díszkapujának tervét és modelljét Dante Isteni Színjátéka alapján. A francia kormány a megbízás jelentőségének és méreteinek megfelelő műtermet biztosított a művész számára. Rodin azonnal munkához látott, újra és újra elolvasta az Isteni Színjátékot, százával készítette a vázlatokat, több tucat makettet készített, és alaposan tanulmányozta az előképeket: a firenzei Keresztelőkápolna kapuját és különösképpen Ghiberti A Paradicsom kapuja című munkáját. „Dante – fogalmazta meg Rodin akkoriban -, nemcsak látnok és költő, de szobrász is volt…”
Paolo és Francesca, Ugolino és a többi elkárhozott lelket Dante ihlette, a Gondolkodó pedig magát a költőt ábrázolja. De Rodin figyelme nem korlátozódott Dantéra, hamarosan olyan alakokat készített, amelyek Baudelaire hatását tükrözték. Szándéka szerint a világegyetemet, az emberiség szenvedélyeinek és érzelmeinek széles panorámáját akarta megjeleníteni. Gondolkodó valószínűleg a leghíresebb alkotás Rodin oeuvre-jében. A Pokol kapuja oromzatára tervezte, és a művéről elmélkedő Dantét ábrázolja, bár önálló munkaként ismert. Csakhogy Rodin teremtő elméjében és munkásságában a Gondolkodó Dante megszemélyesítésén messze túllép, és a meditáló-elmélkedő ember sokkal általánosabb érvényű megtestesítője: az emberé, aki rendkívüli erőfeszítések árán emelkedett fel az állatvilágból, és misztikus megvilágosodás révén megszületik elméjében az első gondolat. Formailag a Gondolkodó sokat köszönhet a klasszikus művészetnek, különösen a Vatikáni Múzeumban található Belvederei Apolló torzójának, továbbá Lorenzo Medici ülőszobrának és Michelangelo Mózesének. Ami megkülönbözteti Rodin alkotását az előképeitől, az annak az erőfeszítésnek a kifejezése, amelyet a gondolkodás jelent, és a művész az alak minden izomzatát ennek a koncentrációnak a megjelenítése érdekében formázza meg, olyannyira, hogy a gondolkodás érzékelhetővé, szinte tapinthatóvá válik.
A hatalmas munka készítése közben olyan szoborcsoportok és önálló alkotások is születtek, amelyek kivívták a remekműveknek járó tiszteletet, mint például a Gondolkodó, a Három árny, az Eleső ember, a Guggoló nő, az Aki egykor volt, a Szép fegyverkovácsné, Ádám, valamint Éva, a Fugit Amor, a Térdeplő faun és sok-sok más alkotás.

Camille Claudel, aki Rodin modellje volt olyan művekhez, mint amilyen a Gondolat, a Hajnal és A Pokol kapujának sok elkárhozó figurája, hosszú éveken keresztül a mester szeretője volt. Róla mintázta a művész A Calais-i polgárok történelmi kompozíció némely alakjának lábát és kezét is. A megbízást nyilvános pályázaton nyerte el Rodin. Ahogyan Balzac esetében járt el, itt is előbb ruhátlanul alkotta meg a figurákat, és csak ezután öltöztette fel őket: „Azután már nem volt más dolgom, mint hogy rájuk dobjam a drapériát, és akkor hirtelen szinte az egész megelevenedett, többé már nem élettelen képmások voltak, hanem eleven hús-vér alakok.” Azonban ezúttal sem mindenkinek tetszett az alkotás: „csakhogy mi nem ilyennek képzeltük el hazánk dicsőséges fiait. Kétségbeesett testtartásuk sérti kegyeletteljés érzelmeinket… ” Az emlékművet mindazonáltal 1895-ben leleplezték, és Rodin, immár a Becsületrend lovagja, a Société Nationale des Beaux-Arts egyik alapító tagja lett. A botrányos fogadtatás nem volt újdonság a számára. Olyan mértékben forradalmasította a szobrászatot, mint az impresszionisták a festészetet, s ez nem kis megütközést keltett. „A helyzet igen egyszerű – mondta Rodin -, azon a napon, amikor a közönség megkedveli szobraimat, és az engem követő ifjú művészek alkotásait, azon a napon a Szépművészeti Akadémián tanítottak többé már mit sem érnek.” Bár a Balzac- és a Vctor Hugo- emlékmű hivatalos megbízásra készült és Rodin hírneve magasan szárnyalt, e szobrok a nemzetközi elismerés mellett alpári becsmérlésben is részesültek.
Meudoni stúdiója ekkorra már valóságos nagyüzemmé, mondhatni gyárrá változott, több mint ötven segédet foglalkoztatott, agyagmintázóktól márványfaragókig. Ezenkívül olyan tanítványai is voltak, mint például Pompon, Maillol, Bourdelle és Camille Claudel.
Rodin amikor nem A csók vagy Az írisz, az istenek hírnöke című szobrán dolgozott – mely utóbbi a régmúlt időket idézi, és amelynek Courbet „A világ eredete” címet adta -, a mester hosszú órákat töltött impressziókat megörökítő és javarészt erotikus vázlatok készítésével. Modelljei gyönyörű megrendelői, segédei és alkalmi modelljei közül kerültek ki, akiket arra kért, hogy különböző pózokat vegyenek fel, feledve a szemérmességet. Rodin számára a szerelmespárok ábrázolása kimeríthetetlen téma volt, mert lehetővé tette, hogy saját erotikus érzéseit fejezze ki, és szobrain a gyengédség, az érzékiség és a szenvedély minden finom rezdülését jelenítse meg. Ezeket a vázlatokat később fölhasználta, jó példa erre A csók című ciklusa (1886), amelyhez az Örök tavasz is tartozik (1884) – ez utóbbin nyoma sincs drámai érzelmeknek. Ezért döntött úgy Rodin, hogy A csók című szobrát eltávolítja A Pokol kapujáról, amely tulajdonképpen Paolo és Francesca tragikus történetét volt hivatott bemutatni. Ez a szobor mindazonáltal az erotikus művészet szimbólumává vált, és 1952-ben, amikor a Tate Gallery megvásárolta e művet, nagy volt a felháborodás. Paul Claudel talán bosszút akart állni a húgán, amikor így írta le a szobrot: „a férfi úgy ül oda a nő mellé, mintha csak falatozni készülne. Ülve tud a legjobban hozzáférni. Mindkét karjával átkarolja a nőt, aki viszont minden tőle telhetőt megtesz, ahogy az amerikaiak mondják, hogy »szállítsa számára a javakat«.”
Rodin véget vetett az évszázados képmutatásnak, és a női szexualitást a maga valójában ábrázolta… Isadora Duncan szintén állt modellt neki. Elbeszélése szerint „Pán reinkarnációja” – így nevezte a mestert – megkérte, hogy táncoljon előtte mezítelenül, és arról is beszámolt, miképpen „tapogatta, mintázta, gyúrta testét” végig izzó ujjaival, mielőtt megmintázta volna alakját.
Röviddel halála előtt Rodin az Hotel Bironba költözött, amelyre Rainer Maria Rilke, egykori titkára hívta fel figyelmét. Azért, hogy élete végéig ott lakhasson, alkotásait a francia államra hagyta, és múzeumot szándékozott létrehozni. Rodin számára azonban egy szobor soha nem volt készen.
Utolsó éveit azzal töltötte, hogy művei felett elmélkedett és játékosan kombinálta őket; két szobrát összeillesztette, és ekképpen hozott létre belőlük egy harmadik alkotást. Ezt a technikát alkalmazta már, amikor Camille Claudel portréjához illesztette Pierre de Wissant kezét, a Calais-i polgárok című munkájából. Másik példa erre, amikor egy kezet és egy mezítelen alakot társított –e mű a Nagy feszülő kéz esdeklő alakkal címet kapta.
Szinte halljuk, amint a mester halkan mormolja: „Igen, a formát ránézés alapján megértem, és ezt meg lehet tanulni, de a forma zseniális voltát még tanulmányozni kell.”

Irodalom: 

Gilles Néret: RODIN szobrai és rajzai

Rodin rövid életrajza és ízelítő műveiből

Rodin

Rodin idézetek