Interjú Eveline Kusnyar festőművésszel
Egy feltörekvő fiatal tehetséget szeretnék nektek bemutatni. A hétköznapi dolgok, cselekvések inspirálják munkáit. Ezeket a pillanatokat alakítja tovább és inspirálódik a fényképészet új nézőpontján keresztül.
Miért pont a festészetet választottad?
Már gyerekként is a vizuális kultúra érdekelt, menet közben is biciklit festettem. Családomban ugyan nem volt művész, aki megmutathatta volna az utat, de szüleim mindenben támogattak.
Az volt a szerencsém, hogy édesanyám nyomdában dolgozott, így rengeteg papírt tudott hozni. Alapanyag volt bőven. (mosolyog) Testvéremmel sokszor játszottunk egy játékot, aminek az volt a lényege, hogy ha nem csinálsz meg egy feladatot, akkor nem kapsz papírt amin rajzolhatsz.
Kezdetben csak ritkán használtam színeket. Többnyire grafittal, szénnel és sokszorosító grafikával foglalkoztam. A letisztult, jól körülhatárolható formák érdekeltek.
Aztán a szegedi tanulmányéveim alatt, kedves festő tanárom a kísérletezés módszerével folyamatosan beépítette a színeket a képeimbe. “Semmi rossznak nem vagyok az elrontója.” – mondogatta (Lázár Pál). Ez bevált, azóta a színek megszállottja vagyok.
Van esetleg példaképed?
Nincs kimondott példaképem, de sosem fogom elfelejteni az első pécsi kirándulásom. Ott láttam ugyanis először élőben Csontváry – Marokkói tanító című képét. Azok a színek…az egész skála fellelhető a képen, pedig “csak egy portré”. Zseniális!
Én ugyan másképp festek, de tetszik az ő bátorsága. A technika és tudás olyan keveréke ez, ami egy esztétikus és egyben elgondolkodtató látványt nyújt.
Szeretnék legalább egyszer én is egy ilyen léptékű munkát csinálni
A munkáiddal mit szeretnél kifejezni? Mi az ami inspirál?
Munkáim alapja minden esetben egy saját készítésű fénykép. Nyitott szemmel járok a világban, dokumentálom azokat az eseményeket, pillanatokat, érzéseket amiket érdekesnek találok. Ezeket továbbgondolva festem meg aztán a képeimet.
Az emberek hétköznapi cselekedetei mögött megbúvó gondolatiság érdekel.
Tavaly például, mikor Amszterdamban jártam, a hidakon sétáló embereket figyeltem. Vajon mire gondolhat, amikor egy rutinos mozdulatot végez? Elfelejtheti hogyan kell járni, ha nagyon belemélyed a saját lelkivilágába? Azért áll meg a híd közepén, hogy megnézzen valamit? Vagy annyira lefoglalja a gondolatmenete, hogy csak arra tud koncentrálni?
Ez igazából kérdések halmaza. Magamból indulok ki. Saját belső lelkivilágom olyan kérdéseket fogalmaz meg, amiket aztán egy új perspektívából próbálok megfesteni. Úgy érzem, hogy ha én ilyeneken gondolkozok, akkor mások is…
Voltak-e az életedben nehezebben kezelhető időszakok? Sokszor a művészetet az alkotók vívódásnak élik meg.
Vívódások?…na azok vannak
Alapvetően azonban nem ez jellemző rám. Vidám embernek tartom magam. A depresszivitás szerintem nem kimondottam a művész sajátossága.
Annyi talán, hogy érzékenyebb vagyok a külvilágra és képes arra, hogy a szívemet kitárva, ezeket a leképezéseket megmutassam. Ez sebezhetővé tesz.
Milyen kritikákat kapsz? Hogyan éled meg az esetleges negatív véleményeket?
Szeretem a kritikát, legyen az pozitív vagy negatív. Abból lehet tanulni, lépni előre. A passzivitás viszont bosszant. Sajnos azt látom, hogy mostanában ez a jellemző. Kevés az olyan közönség, aki a saját problémáján felülkerekedve nyit a külvilágra és véleményt alkot. Ha viszont találkozok ilyennel, akkor az nagyon jó érzés.
Milyen a kapcsolatod a színekkel?
Amikor a szüleim beírattak délutáni foglalkozásokra, akkoriban nem szerettem a színeket. Később, mikor már főiskolára jártam az ottani festő tanárom volt, aki gyökeresen megváltoztatott e téren. Természetesen nem mondta meg, hogy színeket kell használnom. Minden órán másképp kellett festeni, volt mikor két árnyalattal építkeztem és volt olyan, amikor minden színt fel kellett használnom. Azóta nem tudnék teljesen grafikusként alkotni. Igaz mostanában visszafogottabb vagyok, és sok szürkét használok, de akkor is megjelenik egy kis kék, zöld vagy narancs a képeimen.
Vannak olyan képek amiket annyira szeretsz, hogy nem szívesen válsz meg tőlük?
Természetesen vannak olyan képeim, amiket nagyon szeretek. Egyes munkáimat évek múlva is, ha visszanézek, jónak értékelem. Azt festettem meg amit akkor akartam és még most is, mikor ránézek, azt a mondanivalót közvetíti. Számomra ilyen egy jó kép.
Azonban sok olyan képem is van, amit megfestek ugyan, de rá egy hónapra már nem tetszik. Akadnak olyanok is, amik alatt három másik is van. Miért pazaroljak egy jó vásznat egy rossz képért?
Milyen Magyarországon fiatal pálya kezdő művésznek lenni?
Az elindulás szerintem nagyon nehéz. Támogató közeg hiányában ezt magamon is éreztem az elején. Úgy gondoltam, ha picit is lankad a figyelmem elveszítek mindent. Voltak olyan pályázatok például, amin éreztem, hogy esélyem sincs bekerülni, de még sem mondhattam, hogy nem pályázok rá. Az lelkileg rosszabbul érintett volna, mint esetleg a negatív válasz. Mindenképpen előre kell haladni és előbb utóbb lesz belőle valami.
Az idei év művészet szempontjából különösen nehéz itthon és külföldön egyaránt. Mindenki tele van pénzügyi problémákkal, így az emberek nem tudnak nyitni egymás felé. Ez egy nehéz időszak, de a művészetet nem lehet feladni. Ez egy olyan érzés, ami boldoggá tesz és kerek egésszé formál.
Mit üzensz a fiatal festőknek?
Kitartást és nagyon sok kitartást. Haladjanak előre, törjék a saját útjukat, ne engedjenek a külső eltántorító erőknek, mert igen is van lehetőség, csak nem szabad feladni.
Az alkotásaidat jelenleg hol tudjuk megtekinteni, esetleg van-e mostanában kiállításod, ahol el tudunk érni?
Ha New Yorkban vagy Viterboban (Olaszország) jársz, akkor élőben is találkozhatsz a képeimmel 🙂 Itthon azonban most nincs kiállításom. A www.eveline.kusnyar.com oldalon szemezgethetsz a munkáimból.
