Interjú Najmányi Lászlóval

Najmányi László író, újságíró,  performance-művész, színházi látványtervező,  képzőművész, zenész és film rendező is többek között. Gondolatai megindítóak  tapasztalati elgondolkoztatóak. 

Hogyan kezdte pályáját?

Sok mindennel foglalkozom, illetve foglalkoztam (képzőművészet, zene, film, videó, színház, írás, fotográfia), de ezek mind csak formák, a szellem ruhái, sminkje és kiegészítői, a keretek, amelyekben megjelenik, felrémlik. Mindig az éppen aktuális közlendőhöz választok műfajt, olyan médiumot (közvetítőt), amely a legalkalmasabb az adott üzenet, tartalom célbajuttatására. Nem lennék sem pontos, sem őszinte, ha művészként határoznám meg magam. Megfigyelő (kém) és tájékoztató (informer) vagyok. Pályám ebben a vonatkozásban születésemmel kezdődött.

Nagyon pontosan emlékszem azokra a dolgokra, amelyeket pár hónapos koromban tanulmányoztam, például az ausztriai hadifogolytábor részleteire, ahol megszülettem. Fél éves voltam, amikor szüleim kiszabadultak a hadifogságból és gyanútlanul visszaköltöztek Magyarországra, ahol a háború borzalmai után még sok évtizednyi terror várta őket. Legközelebb 30 év múlva látogattam meg az egykori láger helyét Tirolban, közel az osztrák, szlovén és olasz határok találkozásához. Pontosan emlékeztem a helyre, ahol a barakunk állt, vagy ahová a fogságban lévő magyar főtisztek a póznára szegezett lókoponyát tűzték, amely körül esténként táncoltak. Tudtam, hogy hol állt a színpad, ahonnan az angol táborőrök narancsokat és kekszet dobáltak a felsorakoztatott, éhező hadifoglyok közé, aztán jót mulattak azon, hogy a foglyok összeverekednek a sárba hullott ínyencségekért.

Kivételesen jó memóriával szerelt fel az, aki engem erre a bolygóra küldött. Jorge Luis Borges argentin költő, elbeszélő, esszéíró, irodalomtörténész, filozófus egyik novellájának (Funes, az emlékező) hőse az Ireneo Funes nevű fiatalember, aki mindenre emlékszik, amit életében látott. Például az összes felhőre, arcra, minden fa és bokor minden virágára és levelére, a lovak sörényének minden egyes szálára. Mivel képtelen volt bármit elfelejteni, egyre jobban zavarta az emlékek folyamatosan szaporodó, iszonyatos tömege. Ingerszegénységet keresve végül már sohasem hagyta el besötétített szobáját, de még a sötétség süket csendje is tele volt memóriájában rögzülő információkkal. Én is Ireneo Funeshez hasonlóan működöm és szenvedek a kitörölhetetlen emlékektől. Ráadásul míg ő sohasem hagyta el a szülőfaluját, én beutaztam a világot. Nem turistaként, hanem a munkám révén, vagyis volt lehetőségem megismerni az egyes helyek lelkületét, történelmét, kultúráját, lakóinak természetét. Négy kontinens tucatnyi országában (összesen 108 lakásban) éltem hosszabb-rövidebb ideig, még sokkal több helyen utaztam át, több ezer emberrel ismerkedtem meg, úgyhogy a fejem tele van ezeknek a helyeknek és arcoknak az emlékeivel is. Ma már én is egy elsötétített szobában élek, mint Borges hőse. Bunkeremet, amely a világ bármelyik városában lehetne, csak akkor hagyom el, ha fizetnek érte.

Ifjúságomat a bolsevista diktatúra ragadós, bűzös sötétségében töltöttem, ostoba korlátok és tiltások között, az állandó fenyegetettség állapotában, folyamatosan dacolva a lélekölő körülményekkel. Erről a periódusról a Downtown Blues és a Schuller Gabriella színháztörténésszel közösen írt YIPPIE! Az engedetlen polgár című könyveimben számolok be részletesen. Nagyjából 16 éves koromban kezdődött számomra a közlés korszaka, addig csak megfigyeltem, tanulmányoztam környezetemet. Gimnáziumi éveim alatt kezdtem írni, paródiákat és hamisításokat. Kitalált orosz, szovjet írók, költők, filozófusok fiktív életművét gyártottam le, nagyipari mennyiségben. Ilyen hamisítások révén érettségiztem kitűnőre irodalomból. A tanáraim, vizsgáztatóim nem merték bevallani, hogy nem ismerik az általam idézett szerzőket, és nem vették a fáradtságot, hogy utánanézzenek forrásaimnak (akkor még nem volt Internet).

Ugyanebben az időben kezdődött képzőművészeti munkásságom is – a tanáraimról, osztálytársaimról rajzoltam karikatúrákat. Ugyancsak ekkor, az 1960-as évek elején kezdtem el a zenével is foglalkozni. Családunk biedermeyer ebédlőasztalát szétfűrészelve elektromos gitárt építettem. Akkor még nem lehetett elektromos gitárt vásárolni Magyarországon, és a rock zenét, amely számomra a valódi otthont jelentette, nem tolerálta az akkori politika. Gyorsan megtanultam gitározni és azonnal elkezdtem számokat írni. Első zenekarom 1964-ben, az érettségi után bekövetkezett katonai szolgálatom idején alakult. A gitározással egyidőben kezdtem el elektronikus zenével foglalkozni. Autó ablaktörlő motor felhasználásával, egy talált, második világháborús angol műszaki leírás alapján magnetofont építettem (hangrögzítő berendezéseket sem lehetett akkor még Magyarországon vásárolni), amely acélhuzalra vette fel, igen rossz minőségben a hangot. Ilyen, házilag barkácsolt magnetofonok és ugyancsak általam épített effekt-boxok segítségével a mai lo-fi ambiens zenéhez hasonló zajokat állítottam elő. Akkor még senki sem foglalkozott elektronikus zenével Magyarországon.

Professzionális művészi pályám az egyetemi éveim alatt indult be, azóta kreativitásomból élek. A kötelező katonai szolgálat letöltáse után a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatója voltam 7 évig. Sokat publikáltam, főleg szándékosan rossz verseket az egyetemi újságban. Undorítónak, hazugnak, giccsesnek találtam a pártállam által engedélyezett „jó“ költészetet. Az államvédelmi hatóságok ekkor állították rám az első ügynöket, beszervezett évfolyamtársaimat, tanáraimat. 1971-ben rendeztem első kiállításomat az egyetem kollégiumában. Tusrajzokat, Dalí, Chirico és Max Ernst inspirálta olajfestményeket (a szürrealizmust tiltotta, a burzsoá dekadencia káros termékének minősítette az akkori politika), és hulladékokból készült szobrokat állítottam ki. A kiállítás teljes anyagát kb. két hét alatt hoztam össze. Nagyon irritált abban az időben a művészetet valamiféle időigényes, csak évekig tartó képzéssel elsajátítható varázslathoz hasonlító misztifikálása. A kiállítás megnyitójára Valentino, jöjj, vár Mexico címmel zenés színdarabot írtam, amelyet az akkor alakult első színházam, a Kovács István Stúdió közreműködésével mutattam be. A kiállítás nyomán díszlettervezői megbízásokat kaptam, ezekből éltem a következő években, emigrációmig. 126 színházi- és filmdíszletet terveztem a 7 év alatt, azt hiszem ez világrekord. A rendezők azért szerettek, mert az akkor alkalmazott festőművész díszlettervezőkkel ellentétben én a műszaki tervezéshez is értettem. Magyaroszágon először nem festett kulisszákat, hanem komplex, sok trükköt tudó, térbeli építészeti struktúrákat terveztem. Sok jelmeztervet is készítettem különböző budapesti és vidéki kőszínházak számára. Igyekeztem jól végezni a munkámat, nem törődve azzal, hogy milyen alacsonyrendű, a földbe és a múltba ragadt, sajtszagú imitációs színházi tevékenység zajlik majd az általam teremtett képi világban.

Hol tanult?

A lényeges dolgokat nem az iskolában, hanem saját életem tanulságaiból, kísérleteimből, hibáimból és sikereimből, barátaimtól, példaképeimtől, hőseimtől, útiélményeimből, és persze könyvekből és filmekből tanultam meg. Gyermekkoromtól kezdve rengeteget olvastam, s amikor módom lett rá, szenvedélyesen gyűjtöteni kezdtem a könyveket. A hetvenes években bekövetkezett emigrációm után sok ezer kötetes könyvtáramat elkobozták az államvédelmi hatóságok. Időnként antikváriumokban bukkanok saját tervezésű ex librisekkel ellátott régi könyveimre. Sokat jártam moziba, igyekeztem megnézni a hatóságok által bemutatásra engedélyezett összes nyugati filmet. Érdekeltek a csehszlovák és román új hullám filmjei is, illetve az a néhány szovjet gyártmányú film, amelyeket nem hatott át teljesen a bolsevista priopaganda. Az első film, amely megváltoztatta, új irányba fordította az életemet Salvador Dalí és Louis Buñuel Andalúziai kutya című műve volt. Az 1970-es évek elején kezdtem el filmeket készíteni, a Balázs Béla Stúdió produkciójában, illetve ismeretterjesztő, történelmi és irodalmi témájú munkákat a közszolgálati tv Iskolatelevízió című programja számára.

Maguk alapították Molnár Gergellyel az első magyar punkegyüttest. Mesélne róla?

Magyarország az ifjúságom idején szellemi értelemben üres volt, mint a zsebünk. A politika a halott, patetikus, nyálas giccsművészetet támogatta, az élő, igazi felfedezéseket kínáló, a valódi valóságot feltérképező művészetet tiltotta. Ebben a vákuumban, a föld alá kényszerítve nekünk kellett érvényes, független kultúrát létrehozni. A hatóságok által folyamatosan üldözve, betiltva és kirekesztve született meg a kor valódi művészete, az élő színház, irodalom, filozófia, zene. Kezdetben főleg a színház foglalkoztatott. Nem kis részben Halász Péter és barátai betiltott színháza (Kassák Stúdió, később Lakásszínház) által inspirálva, de az ő, a klasszikus művészethez akkori ízlésem szerint túlságosan kötődő előadásaikhoz nem hasonlító darabokat állítottam színpadra társulatunknak nagy nehezen lehetőségeket adó, szakadt művelődési házakban. Általában próbák nélkül dolgoztunk, mert ha próbáltunk, a hatóságok a társulatba beépített spicliktől kapott jelentések alapján nem engedélyezték az előadást. A lehetetlen helyzet állandóan új megoldások keresésére ösztönzött. Mivel nem tarthattunk próbákat, általában narrációra fűztem fel a darabokat. Az előre rögzített narráció megmondta a résztvevőknek, hogy mikor, mit kell csinálniuk. Színházművészi célom, Halász Péterhez és barátaihoz hasonlóan az élet és a művészet között, a félelem által mesterségesen meghúzott határok eltörlése volt. Igyekeztem mindig valóban élő, megtörténő, nem imitációs, nem reprezentációs jellegű, egyszeri és megismételhetetlen előadásokat létrehozni. Darabjaimat mindig az adott helyszínre és alkalomra írtam. Minden darabot csak egyszer adtunk elő.

Molnár Gergellyel az 1960-as évek végén ismerkedtem meg. A rock zene hozott össze bennünket. Ő akkor éppen az első magyar rock újságot akarta összehozni munkahelye, az MTI hírügynökség nyomdagépein. Lebukott, kirúgták az állásából. Ez az óriási tudású, hatalmas műveltségű, több nyelvet értő, rendkívül lelkiismeretes, megbízható ember soha többé nem kapott Magyarországon állandó munkát. Most Helmut Spiel! néven lemezlovas a kanadai Montrealban. Nova Acropola címmel heti rendszerességű műsort vezet egy ottani közszolgálati rádióban. Mottója: „I play music that won’t listen to you“ („Olyan zenét játszom, amelyik nem hajlandó hallgatni téged“). Olyan zenéket játszik, amelyeket egyetlen más rádióállomás sem mer a műsorába tenni. Külsejében, magatartásában, munkásságában egyaránt rendkívüli ember, joggal nevezhetném akár űrlénynek is. Munkáiban soha nem ismert kompromisszumot. Nem törődve a tiltásokkal és a kereskedelmi sikertelenséggel mindig hitelességre törekedett. A legnagyobb szellemi magasságok és mélységek vonzák. Angol nyelvű dalszövegeinek, kiáltványainak, tanulmányainak egy része az általam létrehozott digitális archívumban található.

Már megismerkedésünk idején is rendkívüli jelenség volt. Az a fajta ritka karakter, aki mindenki tekintetét magára vonja amikor belép egy társaságba. Az egyik legjobban öltözött férfi, akivel valaha találkoztam. Gondozott, ápolt megjelenésével elegáns kísértetnek tűnt az elhanyagoltságban, mocskosságban, szétesettségben örömet találó budapesti művészeti szcénában. Keveset, de nagyon pontosan és szikrázó humorral beszél, mindig van helye, értelme annak, amit mond. Karizmája rendkívüli, igazi, színpadra született androgün rock-sztár. Minden helyzetben meg tudja őrizni éberségét, hidegvérét, képes uralni bármilyen közönséget. Erős telepatikus képességekkel szerelte fel teremtője. Nemcsak a közelében lévő órákat tudja akarati úton megállítani és újraindítani, hanem komplex gondolatokat is képes telepatikus úton átadni az erre fogékonyaknak. Egy ideig telepátia-színházat csinált Montrealban: átlőtt egy gondolatot Ginának, a barátnőjének, ő továbbította azt a közönség kiválasztott tagjának, aki hangosan kimondta Spiel! gondolatát. Bár társaságkedvelő ember, nagyon igényes barátai megválasztásában. A szellemileg egyenlőek társaságát keresi, és gondosan kerüli az alacsonyrendűséget. Csodálatra méltó nyelvérzékkel rendelkezik. Kezdetben ő fordította le számomra az angol nyelvű dalszövegeket, újságcikkeket és tanulmányokat. Németből is sokat fordított. Amikor eredetiben akarta olvasni Ezra Pound Canto-it, rövid idő alatt megtanult olaszul. Amikor 1978 tavaszán Párizsba érkeztünk még nem beszélt franciául. Néhány hét múlva már azon a nyelven adott interjúkat. 1978 óta kizárólag angolul ír, a lengyel származású Joseph Konradot is felülmúló mestere lett a nyelvnek. Emigrációnk első 5 évét napi rendszerességgel a THE BOOK of Reconstruction című naplójában dokumentálta. 1984-ben a könyv már kb. 70 ezer oldal terjedelmű volt. Egyetlen kiadó sem vállalta publikálását, mert a szöveg nagyon sok ismert személy szégyenletes cselekedeteit rögzítette, nevesítve. 1997-ben a beat nemzedék nagy írója, William S. Burroughs vállalta a könyv megjelentetését, de néhány hét múlva meghalt. Beleunva a sikertelen publikálási kísérletekbe, és a súlyos kézirattömeg kilakoltatásról kilakoltatásra történő cipelésének macerájába, Burroughs halála után a szerző elégette könyvét. Csak néhány elképesztően informatív részlet maradt meg a birtokomban.

Először színházi projekteken és filmeken, videóműveken dolgoztunk együtt. Mi készítettük az 1970-es évek elején az első önálló videóműveket Magyarországon. Első színházam 1976-ban kimúlt, mert meguntam, hogy nekem kell mindent kitalálnom, a színház tagjainak nagy része (volt idő, amikor a társulatnak több mint 20 tagja volt) csak afféle Magányos Szívek Klubjának tekintette az általam közös szellemi vállalkozásnak indított munkát. Molnár Gergely, Eörsi Katalin, Orsós Györgyi, Rész István, Papp Tamás és Béres János közreműködésével 1977-ben rock színházat alapítottunk Donauer Video Family Without Video & Friends (később Donauer Arbeiterfamilie Ohne Arbeit) néven.

Ugyanebben az időben Rock’n’Roll High School néven utazó, multimédiás ismeretterjesztő programot indítottunk, amelynek az volt a célja, hogy megismertessük a totálisan tájékozatlan magyar közönséget a kortárs külföldi zenei irányzatokkal. A Vasfüggönnyel elzárt országba általában 5-6 éves késéssel érkeztek meg az információk. Míg Nyugaton már csaknem lecsengett a punk, itt még csak alig kezdődött a hippy korszak. Egy ismerősünk révén megkaptuk a legújabb lemezeket, ezeket játszottuk az előadásokon, dia- és videóvetítés, valamint Molnár Gergely tájékoztató szövegei kíséretében. Vállalkozásunkat komoly ellenérzéssel fogadta a hippy korszak édeskés, szirupos Nirvánájába éppen elmerülni készülő közönség. Nemcsak Bowie, a Velvet Underground, Iggy Pop, Sex Pistols, Clash zenéjét nem tudták elviselni a sarús, tarisznyás, bajszos, hosszú hajú hippik és hosszúszoknyás, izzadtságszagú, zsírosbőrű nőstényeik, hanem az ápolt, elegáns külsőnket, rövid hajunkat sem. Többször ránk támadtak, fizikailag inzultáltak bennünket az univerzális szeretet jegyében. Elkezdtek bennünket lefasisztázni is, amely jelzőt sokan még ma is használnak velünk és punk-együttesünkkel kapcsolatban.

1977-ben nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy mindazt, amit csinálunk – képzőművészet, zene, színház, irodalom – sokkal nagyobb hatásfokkal tudnánk művelni egy rock zenekar formájában. Elegünk lett a művészetből, a szextelen neurotikus mindentjobbantudókból álló művészet-közönségből, az elit-kultúrából. Az elit-kultúrával való szakítás szükségessége domináns életérzés volt abban az időben a progresszív nyugati kultúrában. A modernizmus kifújt az 1970-es évekre. Az éber, saját tevékenységükkel tisztában lévő alkotók számára értelmetlennek tűnt a festegetés, szobrászkodás. Egyesek, mint például az amerikai Chris Burden, vagy az európai Ulay & Marina Abramović a radikális, tényleg önveszélyes, az élet és művészet határait eltörlő performance/akcióművészet irányába mozdultak tovább. Mások, mint mi, punk zenekart alapítottak.

A SPIONS, a néhai Varsói Paktum első punk rock együttesének történetét 2010 januárja óta, több kötetesre tervezett rock’n’roll memoár formájában, havi rendszerességgel megjelenő részletekben publikálom a Balkon magazinban. Az együttes nevét („Spion“ – németül „kém“) alapos önvizsgálat után választottuk. Világossá vált előttünk, hogy végzetesen idegenek, a helyi populációhoz semmiben sem hasonlítók vagyunk Magyarországon. Feladatunk pedig nem a helyi biomasszába való beolvadás, hanem a számunkra olyan mélységesen visszataszító, időleges környezetünk megfigyelése és a szerzett adatok továbbítása a bennünket ebbe a toxikus mocsárba vezénylő, felsőbbrendű akarat számára. A SPIONS radikálisan antinacionalista programmal indult, ami abban az időben ugyanolyan aktuális volt Magyarországon, mint most. Beleunva az akkor népszerű kacsingatós, semmit direktben kimondani nem merő, fecsegős, locsogós ellenzékieskedésbe, az együttes punk kormány által irányított punk országnak nyilvánította Magyarországot, s bejelentettük, hogy az ország történelmét, népének mentalitását meghatározó kommunista, náci és zsidó hagyományok legjobb részeit továbbépítve a magyar kormány politikáját és ideológiáját képviseljük. Azóta sem volt nálunk gyűlöltebb együttes ezen a kolónián. A minden oldalról sugárzó ellenségesség pontosan illett a punk gyűlöletre épülő szellemiségéhez.

Hónapokig tartó titkos felkészülés után 1978 tavaszán tartottuk első koncertünket az Egyetemi Színpadon. Megtelt a nézőtér: az emberek azért jöttek, hogy élőben lássák és szemtől-szembe gyűlölhessék a megtestesült Antikrisztust. A koncert számos okból botrányosra sikerült – a hangosítás pocsék volt, a hangmérnök berúgott és ráesett a keverőpultra, a szólógitáros-zeneszerző sértődötten levonult a színpadról, a közönség gyűlölködő szövegeket ordibált. Végül az intézmény igazgatója lezavarta az együttest a színpadról. Még két, hasonlóan katasztrofális koncertet tartottuk, aztán a hatóságok lecsaptak ránk és elzavartak bennünket az országból. Abban az időben a diktatúra már annyira el volt adósodva a nyugati bankok felé, hogy rettegtek minden médiabotránytól. A kényelmetlenné vált alattvalókat már nem börtönözték be, vagy zárták elmegyógyintézetbe, mint korábban, hanem nyugatra száműzték őket. Ez történt számos betiltott művésszel, gondolkodóval – pl. St. Auby Tamás, Halász Péter társulata, stb. – az 1970-es évek közepétől. A SPIONS három tagja (az akkor már Anton Ello néven dolgozó frontember, Molnár Gergely; a Pierre Violence nevet felvevő zeneszerző, gitáros Hegedűs Péter – most Peter Ogi néven aktív –,  és én, aki A.L. Newman néven működtem) Párizsba emigrált, a negyedik, legfiatalabb tagot, a Nyuszi néven gitározó Zátonyi Tibort a tervezett elutazása előtti éjszakán rendőrök vitték el két évre katonának.

Mesélne a párizsi évekről?

Nagyon tanulságos német- és franciaországi túra után (a gótikus katedrálisokat, a két világháború csatatereit és egy német kisváros kertitörpe-múzeumát tanulmányoztuk – túránkról a Balkonban publikált SPIONS-eposz 22-33. fejezeteiben számolok be részletesen), az együttes frontembere és én 1978 májusában érkeztünk, teljesen pénztelenül a francia fővárosba. Eredetileg Londonba, a rock zene európai fővárosába akartunk utazni, de erre nem volt módunk. Azért választottuk Párizst emigrációnk első állomásául, mert csak ott éltek olyan ismerőseim, akiktől az első időkben támogatást remélhettünk. Segítségükkel hamarosan médianyilvánossághoz jutottunk, amely gyorsan értékes szakmai kapcsolatokhoz, koncert-felkérésekhez és lemezszerződésekhez vezetett. A SPIONS frontembere megismerkedett az önkéntes párizsi száműzetésben élő Malcolm McLarennel, a Sex Pistols korábbi menedzserével. Az ő közbenjárására kapuk az első lemezszerződést a Barclay kiadótól, s ő hozta össze SPIONS-t Robin Scott brit producerrel, akinek szervezésében a Russian Way of Life/Total CzechoSlovakia című single készült 1978 őszén. Úgy tűnt, hogy a SPIONS-t nem lehet megállítani, hónapokon belül nemzetközileg elismertté válunk. A rangos kortárs zenei újság, a New Musical Express kétoldalas interjúban mutatta be az együttes frontemberét, ami a várható angliai siker biztos előjele volt.

A punk – életérzés volt, csak jobb kategória híjján nevezhetjük mozgalomnak – akkor már az utolsókat rúgta. A SPIONS iránti nagy média-érdeklődés egyetlen oka az lehetett, hogy mi voltunk az első, a Vasfüggöny túloldaláról érkezett punk együttes. Tv és rádióinterjúk tucatjai készültek, és számos interjú, cikk, tudósítás jelent meg rólunk a legnagyobb francia újságokban és magazinokban. A vörös csillagos kitüntetésekkel díszített szovjet katonai egyenruhát viselő, pinkre festett hajú frontember az interjúkban elmondta, hogy a szovjet titkosszolgálat által küldött kémek vagyunk, feladatunk a nyugati ifjúság megrontása. Senki sem törődött a pocsék minőségű, a legolcsóbb kazettákon rögzített demo-felvételeinkkel. A koncert-felkéréseket és lemezszerződéseket a SPIONS imázsa és meghirdetett programja alapján kaptuk. Ugyanakkor, éppen a meghirdetett program miatt számos titkosszolgálat is felfigyelt ránk. Különösen a magyar kémszervezet volt igen aktív. Először a lelkes fiatal rock-rajongóknak álcázott ügynökeik férkőztek a közelünkbe. Röviddel Párizsba érkezésünk után a zenekarba beépített ügynök ellopta a frontember útlevelét. Így nem tudtunk továbbutazni Londonba, ahol a Warren lemezcég felkínált szerződése várt. Miután a frontember levelet küldött a magyar diktátornak, Kádár Jánosnak, amelyben felajánlotta, hogy szívesen lennénk a bolsevik diktatúra utazó nagykövetei, budapesti lakását feltörték, bútorait összetörték, könyveit széttépték az államvédelmi hatóság emberei. Hamarosan kitiltották Franciaországból. Hogy elkerülje a Magyarországra történő deportálást, a következő két évben illegalitásba kényszerült. Hamis útlevéllel bűjkált, gyakran váltogatva lakóhelyét. Közben folyamatosan adta a média-interjúkat. Csaknem 20 év telt el, mire, akkor már kanadai állampolgárként visszanyerte legalitását.

„A zenészek azok, akik gondolatok híjján énekelnek“, állapította meg, nagyon helyesen az első rock’n’roll filozófus, Friedrich Nietzsche. A nagyon tehetséges gitáros, zeneszerző önsorsrontó áskálódásai, mesterkedései már Magyarországon elkezdődtek. Mérhetetlenül írígyelte a SPIONS frontemberét, mert annak voltak gondolatai, míg neki nem. Azért is féltékeny volt a korábban a budapesti Zeneakadémián klasszikus zenét tanuló muzsikus, mert a frontember zenei képzettség nélkül mert és tudott énekelni. A kezdetektől fogva mindent megtett a SPIONS bukásáért, a gyűlölt frontember megsemmisítéséért. A tudatlanok magabiztosságával totális hatalomra vágyott. Egyre nehezebben viselte, hogy a frontember döntései rendre helyesnek bizonyultak. Semmiképpen sem akart Londonba költözni, mert nem tudott angolul, csak fraciául beszélt valamelyest. Attól rettegett, hogy Angliába érkezve a nyelvtudás hiánya miatt maradék hatalma is kicsúszik a kezéből. Míg Magyarországon még csak a háttérben mert manipulálni, Párizsban egyre nyíltabb ellenséggé vált. Minél sikeresebb lett a SPIONS, annál jobban bosszankodott és igyekezett keresztbe tenni. Amikor megkaptuk az első lemezszerződést, kilépett az együttesből és óriási botrányt kavarva a lemezkiadó irodájában, le akarta tiltani szerzeményeinek használatát. Ez ugyan nem sikerült neki, de a további botrányoktól tartó kiadó nem fektetett energiát a lemez propagálásába és terjesztésébe. Így az első SPIONS lemez csak a néhai Jugoszláviában került fel a slágerlistákra, inspirálva a későbbi nagysikerű szlovén zenekar, művészeti kollektíva, a Laibach beindulását.

A SPIONS tehát kettőnkre zsugorodott. Én az együttes képi megjelenésére, lemezborítók, plakátok, szórólapok tervezésére fókuszáltam, míg a frontember új zenészeket keresett. Így kezdődött kollaborációnk az ARTEFACT nevű, szintetizátor-alapú, punk-disco zenét játszó francia zenekarral. Az együttműködésből született a THE PARTY című, négy számot tartalmazó, a DORIAN/Celluloid kiadásában, 1979-ben megjelent EP. Mivel a lemezkiadást folyamatos bulizásnak tekintő francia kiadó nem törődött a terjesztéssel, és mert a frontember nem utazhatott, 1980 őszén Kanadába költöztem, hogy hozzálássak a SPIONS északamerikai propagálásához.

Nagyon sokat tanultam Franciaországban. Megismertem az árnyalatokat, a színekben és a kommunikációban egyaránt. Ellestem a kifinomult párizsi nők és férfiak öltözködési titkait. Behatóan tanulmányoztam a gótikus katedrálisok építészetét és a második világháború idején Normandia parti szikláira telepített, Bauhaus stílusú német bunkerek mohával benőtt maradványait. Elmélyedtem templomos lovagok, és az ország déli részén egykor élő, majd a XIII-XIV. században, pápai utasításra kiirtottt cathar eretnekek történetében. Beutaztam Franciaországot, számtalan érdekes emberrel ismerkedtem meg. Párizsban nyertem beavatást a konyhaművészetbe, s ott kezdtem tanulmányozni a kabbalát és más zsidó spirituális hagyományokat. Olyan könyvekhez jutottam – pédául Orwell, Huxley, Leary, Abbie Hoffman és mások munkái – amelyek abban az időben tiltólistán voltak Magyarországon. Megnézhettem a német Új Hullám, Werner Herzog, Fassbinder, Hans-Jürgen Syberberg filmjeit. Élőben, koncerteken láthattam a punk klasszikusait, a The Damned-től Johnny Thundersen és a The Stranglers-en át a PIL-ig. És egy másik sorsfordító élmény: Párizsban ismerkedtem meg a reggae zenével és a rasta filozófiával, amelyek mindmáig kutatásaim fókuszában vibrálnak, bearanyozva még a legkilátástalanabb reggeleket is.

Hogyan került Amerikába?

New Yorkba költözésemet öt éves kanadai aklimatizáció előzte meg. Mivel menekült útlevéllel utaztam, nem volt állampolgárságom, először a helyzetemet kellett rendeznem. 1980 októberében landoltam Torontóban. Nehéz évek következtek. A SPIONS amerikai turnéjára vonatkozó ígéretek hamisnak bizonyultak. Pénzem, kapcsolataim nem voltak. A magyarokat rossz tapasztalataim miatt igyekeztem kerülni. A legendásan hűvös és unalmas helyiekkel csak felszínes kapcsolatokat tudtam létesíteni. Mivel erős német és francia akcentussal beszéltem az angolt, nem kaptam munkát. Az első években bolti lopásokból és férfiprostitúcióból tartottam fenn magam. Sokat éheztem, nyomorogtam, tucatnyi alkalommal lakoltattak ki lakbérhátralék miatt. 1983 telén néhány hónapig a Hare Khrisna torontói templomának pincéjében húztam meg magam. A szanszkrit nyelvvel ismerkedtem és a Védákat tanulmányoztam a kötelező éneklés és táncok között. A fél évig tartó, gyakran -40 fokos, hóviharokban bővelkedő kanadai tél nem könnyítette meg a helyzetemet. 1984-ben hónapokig egy sarkkörön túli meteorológiai állomáson dolgoztam. Az volt a feladatom, hogy naponta többször leverjem a jeget a műszerekről. Az állomást gyakran megostromló éhes jegesmedvéket és farkasokat puskával kergettem el. Aztán fatelepítéssel foglalkoztam a prérin. Sátorban laktam, helikopterrel hozták hetenként egyszer a facsemetéket, az iváshoz, mosakodáshoz és öntözéshez szükséges vizet, valamint az élelmiszer utánpótlást. A farkasok miatt itt is szükségem volt a puskára. 1984 végén kezdtem el asztalossegédként dolgozni. Megismertem az asztalosmesterség kifinomult kanadai titkait. A sok nehézség, nélkülözés és kegyetlen időjárás miatt néha elkapott ugyan a depresszió, de általában nem voltam boldogtalan. Életemben először Kanadában volt időm, alkalmam valóban egyedül lenni, tényleg elmélyedni a munkámban, amely megmentett az őrülettől, célt, értelmet adott az életemnek.

A SPIONS frontembere 1982 őszén, kalandos úton, hamis útlevéllel érkezett Kanadába. Ezután együtt nyomorogtunk és dolgoztunk a projekt továbbfejlesztésén. Tartottunk ugyan néhány előadást, de általában a szobáinkba zárkózva élveztük a közös munka áldott magányát. Befejeztük a SPIONS Párizsban elkezdett városépítészeti projektjét (THE MAP of New Jerusalem) és tovább építettük az ugyancsak Párizsban, 1979-ben alapított Nemzetekfeletti Szocialista Pártot (Overnational Socialist Party – OSP), a SPIONS geometrikus-politikai ideájának megtestesülését. Beindítottuk népedukációs projektünket (PEOPLES‘ HIGH SCHOOL – Traveling College of Time Consciousness), és megalapítottuk az ateista egyházat (THE ATHEIST CHURCH). Röviddel azután, hogy megkaptam a kanadai állampolgárságot, New Yorkba költöztem. A SPIONS frontembere, állampolgárság és legális útiokmány híjján Kanadában maradt. Barátnőjével, a striptease-táncosnő Ginával Montrealban telepedtek le.

Milyen kalandokban volt része New Yorkban?

Először 1980 novemberében jártam New Yorkban. Akkor még bohém, életvidám, bulizós, laza, kreatív energiáktól duzzadó volt a város. Még Manhattan szigetén is olcsón lehetett lakást bérelni, és könnyű volt jól fizető munkát találni. Klubokat, galériákat látogattam, évezetes beszélgetéseket folytattam a világ minden tájáról érkezett helyiekkel. Életemben először otthon éreztem magam. Öt évvel később, 1985 májusában költözem véglegesen New Yorkba, amelyet mindmáig főhadiszállásomként használok. Akkor már kezdett lefagyni a város. A számomra keveset jelentő New Wave már haldoklott, helyére a gyorsan kiürülő Hip Hop került. Tombolt a nekem teljesen értelmetlennek, csak kereskedelmi spekulációnak tűnő Új Festészet és beindult a yuppiek inváziója. A város hirtelen megtelt rendkívül rossz ízlésű, arrogáns, hangos, kellemetlen viselkedésű, sok pénzt kereső ifjú bankárokkal és brókerekkel, akik felverték a lakbéreket és tönkretették a bohémnegyedeket. Hatalomra kerülésükkel egyidőben New York egyre lélektelenebb munkatáborrá vált.

Először egy ablaktalan pincelakásban laktam a SoHo-ban. Az első reggelen felfedező körútra indultam. A Broadway és Houston Street közeli, forgalmas kereszteződésében, az úttest közepén egy ember szart. Az autók kerülgették, a sofőrök integettek, kurjongattak neki. Eleredt az eső. Láttam, ahogy lovasrendőrök kergetnek sikertelenül, a forgalommal szemben egy biciklitolvajt. Balesetnek tanúja lettem: autó nőt ütött el, akinek az ütés erejétől lerepült az egyik cipője. Biciklis fekete érkezett a hejszínre. Lassítás nélkül felkapta az úttestre esett cipőt és vidáman elkarikázott vele. Lakásomhoz visszaérve a pincelépcsőn egy férfi éppen heroint injektált a péniszébe. A következő hetekben a pincelépcsőn lakott, egyre ziláltabb állapotban. A kormány abban az időben záratta be a nagy elmegyógyintézeteket. New York utcáit ellepték a fedél nélküli őrültek. Később egy helyi barátom kalauzolásával lejutottam a központi buszpályaudvar alatti egyik, használaton kívüli metróalagútba. Emberek százai éltek a nyirkos sötétben. Tábortüzeknél melegedtek, a kilyukasztott vízvezetékcsövekből spriccelő víz patakot formált az alagút alján, abban tisztálkodtak, és végezték kis- és nagydolgukat. Gyerekek is laktak az alagútban, sápadt, koszos, rémült tekintetű kis lények.

Egy ideig Halász Péter és barátai New Yorkba települt színházának (Squat) épületében is laktam, a West 23. utcában, a bohémek, művészek törzshelye, a Chelsea Hotel közelében. A szálloda pincéjéből az áttört falakon keresztül el lehetett jutni a Squat színház konyhájába. Amikor a rendőrség razziázott a hotelben a színház konyhája padlóján lévő csapóajtóból özönlöttek a szállodában tanyázó, ilyen-olyan menekültek. A színház pincéjében is sokan éltek. Időnként felnyílt a csapóajtó és előbukkant egy torzonborz figura. Olyan Magyarországról 1956-ban elmenekült is akadt köztük, aki azóta is bolyongott a  világban, s a Squat pincéjében talált ideiglenes otthonra.

A kezdeti időkben szobafestőként és asztalosként vállaltam alkalmi munkákat. Amikor sikerült összegyűjtenem elég pénzt, új, kanadai származású feleségemmel, a divattervező Juliával a SoHo-ban béreltünk ki egy tágas, egyterű loft-lakást. Akkor virágzott legerősebben a New York-i DJ és klub-kultúra. Egymás után nyíltak az új éjszakai szórakozóhelyek (The Church, The World, Tunnel, Palladium, stb.). Az új klubok némelyikének stílusát havonta változtatták, sok dekorációs munkát adva a hozzám hasonló kreatív embereknek. Dolgoztam fotómodellként, art-direktorként, és textiltervezőként is. Brian Briggs angol zenevirtuóz és producer, Jean McAllister, Tony McMaster New Zealand-i, és Chris Cameron skót zenészek, valamint az Upchuck nevű, nem sokkal később AIDS-betegségben meghalt Seattle-i punk közreműködésével zenefelvételeket készítettem. ‘Work In United States‘ címmel írtam és színpadra állítottam egy rock-opera trilógiát.

Abban az időben ért csúcspontjára az AIDS járvány. Rövid idő alatt barátaink, ismerőseink tucatjait, fiatal, tehetséges embereket vesztettük el. Sokan haltak meg heroin túladagolás következtében is. Előfordult, hogy házibulin halt meg valaki. Hogy elkerüljék a rendőrségi kihallgatások maceráját, a bulizók csak kitették a halottat a lépcsőházba. Tombolt a crack (kristályos kokain) járvány is. Az olcsó drog hatása csak 10-15 percig tartott, a függővé vált használója azonnal kínzó vágyat érzett egy újabb dózis iránt. Öt dollárért öltek abban az időben New York utcáin. A crack pusztítását a marihuána szívásának hallgatólagos legalizálásával és nagyon hatásos anti-crack PR kampánnyal csillapították a hatóságok. A srácok már nem mentek ki az utcára ölni, hanem a fűtől betépve bambultak a tv-képernyőkre.

Amikor 1986 tavaszán lakbérünket egyik hónapról a másikra ötszörösére emelték, feleséggemmel Brooklyn lengyel földművesek, valamint ír és Puerto Rico-i proletárok lakta Greenpoint negyedébe költöztünk. Egy régi ház legfelső emeletének sokszobás lakását béreltük ki.  A következő hónapokban a lakás minden helyiségét más stílusban dekoráltam ki. A szobák fotóit elküldtem a The New York Times lakáskultúra melléklete szerkesztőjének. Néhány nap múlva a lap egyik újságírója a fotósuk társaságában meglátogatott és interjút készített velem. Meleg, zsidó származású, HIV-fertőzött orosz bevándorlóként mutatkoztam be. A cikk és a lakás fotója megjelenését követően folyamatosan kaptam a belsőépítészi megbízásokat. A következő években ezekből a munkákból éltem. Terveztem házioltárt, éttermeket, lakásokat és lakberendezéseket New Yorkban, Bronxville-ben és Washingtonban. Kaptam megrendeléseket festményekre is. Mivel jól megfizettek érte, újra láttam értelmét a festészetnek. Korunkban, amikorra az élet üzleti vállalkozássá, a kultúra pedig kereskedelmi spekulációvá vált, a jó művészet egyértelműen az, amit megvesznek.

A munkáimért kapott pénz lehetővé tette, hogy kutatói kíváncsiságomat követve bejárjam a világot. Először az USA déli államaival ismerkedtem meg. Hosszú időt töltöttem Mississippi és Lousiana államokban, ahol a jazz és a blues gyökereit, valamint a vodoun vallást, és New Mexico-ban, ahol az amerikai indiánok kultúráját tanulmányoztam. 1964-ben elkezdett naplómban rögzítettem tapasztalataimat, kutatási eredményeimet. Rajzoltam, festettem, fényképeztem, hang- és videófelvételeket készítettem. Helytörténeti és kultúrantropológiai kutatásaimat folytatva, Közép- és Dél-Amerika országait megismerve, vonattal jutottam el Patagóniáig. Az út csaknem fél évig tartott, mivel az érdekesnek látszó helyeken kiszálltam a vonatból és eltöltöttem ott néhány hetet. Az 1990-es évek elején két évig a Karib-tenger szigetein dolgoztam. Hónapokat töltöttem Jamaica szigetén és Grenada szigetországban, rövidebb időket Kubában, Haitin, Trinidadon, St. Vincenten, és más, kisebb-nagyobb szigeteken. Aztán India, Nepal, Burma, Thaiföld, Kambodzsa és Japán érintésével Indonézia szigetein töltöttem két évet. Élményeimről, kutatási eredményeimről A Dél Keresztje című, mindmáig kiadatlan útinapló-trilógiám három kötetében (Amerikák könyve; Karib könyv és Maláj könyv) számoltam be.

Mi volt a legnagyobb hatással önre?

Az Egyesült Államokban a természet csodái mellett az emberek kedvessége, nyitottsága, nagylelkű segítőkészsége tette rám a legnagyobb hatást. Persze a New Yorkiak – végülis a Birodalom kapujáról van szó, ahol az újonnan érkezettek és a mindent látott helyiek verekednek elkeseredetten a lehetőségekért – jóval gorombábbak a hatalmas ország többi részein élőknél. Az általam meglátogatott egzotikus helyek kultúráinak erőssége, vallásainak sokfélesége, és persze az ott élők változatos természete ragadott meg, persze a természet páratlan szépsége mellett. Afrika őserejét a Karib-tenger szigeteinek gettóiban tanultam meg. Toleranciára és a szépség tiszteletére India, Nepál, Indonézia, és a többi Dél-Ázsiai ország szellemisége tanított. Megfogott a japánok stílusérzéke és találékonysága is. Ha választanom lehetne, valamelyik Karib-szigeten, vagy Indonéziában, esetleg New Mexico sivatagában élnék.

Voltak-e mélypontok?

Természetesen. Az emigráció, különösen a magam fajta, igényes, hétköznapi munkára tökéletesen alkalmatlan, pénz, gazdag rokonság, befolyásos barátok nélküli ember számára nem gyerekjáték. Nem a családi vagyon és kapcsolati tőke révén, nem pályázati pénzekből, nem a test örömeit kereső turistaként utaztam. Bőven volt részem nélkülözésekből, megaláztatásokból, gyötrő magányból és kiszolgáltatottságból. Különösen a kanadai évek és bizonyos New York-i tapasztalatok próbálták ki a lelkierőmet. Az utazások, az új helyek kihívásai azonban segítettek valamennyire megismerni és megerősíteni önmagamat. Óriási horizontokat nyitottak számomra, s mindmáig az utazásaim során nyert tiszta energiákból élek.

Van esetleg példaképe, akire nagyon felnéz? 

Hosszú listát tudnék összeállítani, hiszen nagyon sok embertől, sokak mukáiból és személyes példájából tanultam. Mestereim, példaképeim, hőseim közül csak néhányuk nevét sorolom fel: az írók, költők közül Louis Ferdinand Céline, Paul Bowles, Ambrose Bierce, Knut Hamsun, Friedrich Hölderlin, Boris Vian, Abbie Hoffman…; a filmművészek közül Werner Herzog, Hans-Jürgen Syberberg, Peter Medak, Quentin Tarantino, Robert Anthony Rodríguez, a Cohen testvérek, David Lynch, Jorge Louis Buñuel…; a képzőművészek közül Salvador Dalí, Max Ernst, Marcel Duchamp, Andy Warhol, Francesco Clemente, Henry Darger, Hieronymus Bosch, az idősebb Pieter Bruegel, Walter Spies, Marina Abramović, Komár és Melamid, Rammellzee…; aztán ott táncolnak Pantheonomban a rock istenei: Elvis Presley, Little Richard, Johnny Cash, Bob Dylan, Jimi Hendrix, a The Rolling Stones, Jerry Lee Lewis, James Brown, Lou Reed, Iggy Pop, David Bowie, Bryan Ferry, Eno, John Lydon, Jean-Jacques Burnel, Marylin Manson, Trent Reznor, Chuck Berry, Eminem, Snoop Lion, Peter Tosh, Bob Marley… a sor végtelen és egyre nő. Ők az én szellemi testvéreim, valódi honfitársaim, legközelebbi barátaim. Ők azok, akikre nagy katasztófák idején mindig számíthatok.

Milyen volt Andy Warhol és kora? Pont akkor csöppent Amerikába?

Warhol az egyik legfontosabb művész-hőseim közül. Nálánál jobban senki sem ismerte az amerikai (globális) művészeti szcéna működését, a műkereskedők, galeristák, a közönség igényeit. Tökéletesen éber, önmagát és a világot tisztán látó ember volt – az utolsó realista? – , aki mindig a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldásokat kereste, és soha nem veszett el a túlzott intellektualizálás sokak számára olyan kényelmesen belakott labirintusaiban. Először az ő A 20. század híres zsidói című, a Feldman galériában bemutatott képsorozata miatt utaztam New Yorkba, 1980 novemberében. Később, miután a városba költöztem, egyik velem szimpatizáló titkárnője, Diana Benton révén sikerült találkoznom is vele. Halkszavú, végtelenül intelligens, fanyar humorú ember volt. Megajándékozott egy általa szignált Campbell leveskonzervvel. A konzervet eredetileg 25 centtért árulták. 1987-ben, amikor a birtokomba jutott, 3-400 dollárt ért. Ma kb. 5-6000 dollárért tudnám eladni, de semmi pénzért nem vagyok hajlandó tőle megválni – az egyetlen igazi vagyontárgyam.

Mi a véleménye Andy Warholról?

Ahogy a korábbi minősítéseimből sejthető, nagyon közel áll hozzám. Ha az 1960-70-es években New Yorkban éltem volna, bizonnyal igyekeztem volna a baráti körébe, a város szellemi központjába kerülni. Tagadhatatlanul ő volt New York királya. Ha megjelent egy eseményen, megemlített egy személyt, vagy művet, az garancia volt a minőségre. Üres a város, amióta meghalt. Nincs tengelye, középpontja, istene, szentje.

Mit gondol a New York-i művészeti színtérről?

Sajnálatosan kiürült, mint mára az egész világ. Számtalan kiállítás nyílik, számtalan esemény történik folyamatosan, de már semminek sincs súlya, semmi sem igazán fontos, s mert bármi megtörténhet, már nem igazán történik meg valóban semmi.

Mi a véleménye az underground-ról? Itthon lenézik az underground művészeket. Nem tudom, hogy ez a helyzet- e Amerikában is. Itthon az underground egyenlő azzal ami színt aluli, nem nemes. (Pedig inkább olyan tartalmakat jelöl, mint a nem populáris, nem a többség által kedvelt. Mint tudjuk és Hamvas Béla is gyakran írta, a tömeg a többség sosem egyenlő az igazsággal. Amit a többség mond, nem feltétlen az jó, vagy a helyes, hisz a mennyiség nem feltétlen egyenlő a minőséggel.) Mit gondol a magyar művészeti színtérről?

Korábban, a diktatúra idején senki sem merült szándékosan az undergroundba, hanem a hatóságok kényszerítették az önállóan gondolkodni merőket az obskurus, földalatti létbe. Ezért sem hallgatom, olvasom szívesen, amikor nagyhatalmú, ugyanakkor mélységesen tudatlan műítészek (hatalmukat nyilván tudatlanságuknak köszönhetik), művészettörténészek arról beszélnek, hogy én és a barátaim bátran és szándékosan vállaltuk az underground sötét, nyirkos, kénkőszagú tárnáiba való visszavonulást. Nem önként választottuk a marginalitást, hanem belekényszerítettek bennünket. A diktatúra, a cenzúra különféle formái és módszerei ma is léteznek, hiszen az önkényuralom a fejekben van, s bizonyos önbecsüléshiányos emberek csak akkor érzik boldognak magukat, ha mások felett uralkodhatnak, ha másokat korlátozhatnak, tönkretehetnek. Sok alkotó embert rekesztenek ki, tiltanak be ma is. Ugyanakkor az ítélő Istent behelyettesítették az Istenként ítélő tömeggel. Amit kevesen szeretnek, azt el kell hallgatni, hallgattatni, ki kell szorítani, el kell tüntetni. Azt vettem észre, hogy minél többen szeretnek valamit, annál dimenzióhiányosabb, lényegtelenebb az a dolog. Országnyi tömegek már csak a zászló színeiben tudnak megegyezni, néha még abban sem. Adolf Hitlert a németek óriási tömegei juttatták hatalomra és tartották meg ott a totális tragédia bekövetkeztéig, noha az általa okozott katasztrófa elkerülhetetlen közeledése minden éber kívülálló számára már jóval korábban tisztán látszott. Semmilyen közösséget sem tudok vállalni az emberek tömegével. Minél többen vannak, annál inkább kerülöm őket. Csak néhány nagyon közeli barátom számára dolgozom. Legtöbbjük már rég halott. Persze sok fiatal valamiféle ok nélküli, kamaszos lázadásból és sznobizmusból vállalja az underground létet. Ha közelebbről megismerjük ezeket az önkéntes száműzötteket, rájövünk, hogy valójában ugyanolyan gyáva kispolgárok, mint akiktől olyan látványosan meg akarják különböztetni magukat.

Amennyire a kortárs magyar művészeti szcénát ismerem, hatalmas a pörgés. Soha nem volt annyi művész az országban, mint most. Ez persze világjelenség. Ugyanakkor a személyes megélhetés biztosításán kívül semmiféle okát nem látom a további művészet-termelésnek. A művészet, tapasztalataim szerint mára kiürült. A dekoráláson kívül minden korábbi, lényeges, sorsfordító, életmentő, szellemet ápoló funkcióját elvesztette, mert megszűnt ezekre az igény. Rengeteg tehetséges magyar művészről tudok, de közös érdeklődés híjján csak alig néhánnyal vagyok képes kapcsolatot létesíteni, vagy tartani. Kívülről sem igen tapasztalok valódi kapcsolatfelvételi kezdeményezéseket. Ennek persze a generációs és kulturális különbségek is az okai. Hogyan kommunikálhatnék olyanokkal, akik már képtelenek könyvet olvasni, vagy nem élvezik a tartalmas levelezést, szellemes beszélgetéseket, s csak rövid, vakkantás szerű e-mailekben és sms-ekben tudnak megnyiilvánulni?

Hogyan vált azzá, aki most jelenleg? Hogyan alakult pályafutása? Jelenleg mivel foglalkozik?

Az önépítési programok mellett a tapasztalataim formáltak. Persze minél jobban megismerem azt, aki vagyok, annál tökéletlenebbnek tartom magam. A legtöbb ember számára ma már valamiféle szörnyetegnek, vagy kellemetlen kísértetnek tűnhetek. A pályafutásom a végéhez közeledik, öreg ember lettem. Egyre gyorsabban múlnak a napjaim. A testem ma már szánalmas roncs. Az életem elszámolási periódusában matatok. Évek óta nem igazán élek, az emlékeim a társaságom, azokat rendezem, osztályozom, tartósítom valamilyen formában. A színházzal a közönségigény megváltozása (devolúció) és a megbízható partnerek hiánya miatt néhány éve felhagytam. Egyre ritkábban adok elektronikus zenei koncerteket. Egyrészt mert fogy rájuk az igény, másrészt mert nem inspirál az egyszerű fogyasztóvá lett, a végsőkig elkényeztetett, s ezért egyre igénytelenebb közönség.  Időnként felkérnek egy-egy művészeti témájú előadásra, de ezekhez sincs már sok kedvem – a pusztába kiáltott kelkáposztafőzelék-szindróma.

Sokat írok, főleg önéletrajzi jellegű munkákon dolgozom. Míg korábban rengeteg kiadványban, újságokban, magazinokban, portálokon publikáltam – az 1900-as évek vége óta kb. 3-4000 írásom jelent meg – , ma már alig van hely, ahol publikálhatnám az írásaimat. Ennek egyrészt anyagi okai vannak, az elszegényedett kiadók nem tudnak fizetni, másrészt a szigorú politikai függetlenségem miatt nem közlik sokan az írásaimat. 2004 óta öt nyomtatott és egy elektronikus könyvet publikáltam. 12 könyvem elkészült kéziratára eddig nem találtam kiadót. Az írás mellett a másik fő, megmaradt tevékenységem a videókészítés. Most éppen a SPIONS-eposz fejezeteihez készített illusztrációkból állítok össze egy kb. 50-60 perces animációs videót. Időnként zenekarok felkérésére is készítek zenés videó-klipeket (Tudősok; Erste Benedikt 1., 2.)

Mit üzen a mai fiataloknak?

Tanácstalan vagyok. Ritkán találkozom igazi érdeklődéssel bármi iránt. Ez persze nemcsak a fiatalokra vonatkozik, és világjelenség: a hallgatás korának embere bezárult, már csak a matéria dolgai érdeklik, amik engem végzetesen nem. Az utazást, a bölcső, a megszokott környezet hosszú időre történő elhagyását, önmaga megismerését és kipróbálását feltétlenül javaslom mindenkinek, aki most kezdi az életét és szeretne annak valamiféle értelmet adni. És az olvasást, a könyvek társaságának keresését, hiszen sokat tudtak és megüzentek nekünk elődeink. Nem szükséges mindent a saját kárunkon megtanulnunk és újra feltalálnunk a kereket.