Home Art / Design Interjú Szirtes András filmrendezővel

Interjú Szirtes András filmrendezővel

0
0

Villanyszerelő és műszerészként kezdte pályáját, végül filmrendezőként vált ismerté. Hogyan lett filmrendező? Hogyan történt ez a folyamat, hogyan vált azzá, aki most jelenleg? Maga választotta a szakmáját, vagy a szakmája választotta önt? Hogyan alakult pályafutása?

Az édesapám azt találta ki, hogy a három gyerek közül csak egy tanuljon tovább egyetemen. Az mondta, ha szakma van a kezedben a világon mindenütt megtudsz belőle élni, amiben igaza is volt. Ide a Nyár utcába jártam villanyszerelői ipari tanulónak, majd szakközépbe. Ott volt egy kis iskolai balhém, és elektroműszerésznek írattak át Kispestre. A nyári szezonban a filmgyárba egy hónapos munkára elküldött az édesapám. Már kamasz koromban érdeklődtem a filmkészítés iránt. A filmgyárban semmi mást nem csináltam, mint a vetítőgép lábazatát vattával tisztogattam. Közben nézegettem a filmeket, amik ott készültek, és annyira megtetszett, hogy gondoltam amikor elvégzem a sulit akkor mint elektromos ember, bekerülhessek a gyárba. Úgy hogy tizennyolc éves koromban 69-ben az érettségi után nem sokra rá, augusztus 1.-én beléptem  a filmgyárba, ahol ledolgoztam 25 évet, az az egy negyed századot.  A szamárlétrát végig jártam. Először a hangosztályon dolgoztam, ahol kábeleket kellett rakosgatni, aztán segéd mikrofonos lettem, forrasztottam erősítőket.

Elkezdett érdekelni a képi része is a filmkészítésnek, nem csak a hangi, és akkor átkerültem vágóasszisztens gyakornoknak. Ez annyira érdekelt, hogy elkezdtem autodidakta módon tanulni. Bejártam az Egyetemi Színpadra  filmtörténetet tanulni. Alapítottam egy amatőr film klubbot a filmgyárban.  Akkoriban kezdtünk el kisfilmeket csinálni a filmgyár keblein. Annyira érdekelt a filmszakmának minden része, hogy elmentem segéd operatőrnek, hogy a kamera részt is megtanuljam. Végig jártam a filmszakmának minden részét. A  főiskolára vágó szakra jelentkeztem, mert az a négy nap munka mellett így tudtam megoldani.  A Filmművészeti Főiskolán annyira jól ment ez a vágás, hogy állandóan engem kértek mindenféle filmekhez, hogy vágjak.

Amikor elvégeztem a főiskolát amatőr filmeket is csináltam már és a Balázs Béla stúdióban hírem is lett. Több száz filmnek én lettem a vágója, kapkodtak értem. Miközben csináltam a rendező asszisztensi munkákat, mellette letettem pár saját filmet is. Ezt annyira elismerték a filmgyárban, hogy azt mondták, kineveznek rendezőasszisztensnek.  Tulajdonképpen 1969-től én 84-ig végig mentem a szamárlétrán, és 84-ben rendező lettem,  onnantól kezdve úgy döntöttem, hogy csak  saját dolgomat fogom csinálni, és azóta is azt csinálom.
A filmkészítések során milyen kalandokban volt része itthon és külföldön?

Nagyon sok kalandom volt, melyiket meséljem…

Amikor az ELTE amatőr filmklubban dolgoztam akkor kezdtem el a „Hajnal” című filmemet. Akkoriban őrületes összegekbe kerültek ezeknek a tekercseknek az előhívása. A „Hajnal” című film gyárkörnyezetben játszódik, és gyárkörnyékeken forgattam, amihez persze nem kértem engedélyt. Az öreg Óbudai Gázgyárnál forgattam az egyik ilyen teliholdas éjjel elkaptak, és azt hitték, hogy kém vagyok. Bevittek  az őrszobára, elkobozták a filmet a kamerából, amit a belügyminisztérium előhívatott, majd  a negatívról kópiát is csináltatott . Majd kaptam egy értesítést, hogy kémtevékenységre utaló jelek nincsenek a felvételen, ezért visszaadják. Teljesen vérszemet kaptam, hogy nem nekem kell kifizetnem. Annyira megtetszett ez a dolog, hogy nem nekem kell fizetni, hogy leforgattam több métert, majd hagytam egy keveset, és kimentem Ferencvárosi Pályaudvarra és szándékosan elkapattam magam. A sztori következő része már ismerős volt, tudtam, hogy bevisznek majd az őrszobára és jegyzőkönyvet vesznek fel. Ez ment egy éven keresztül, így hát az állampénzén hívattam elő a filmjeimet. Aztán egy év után hiába vártam, nem vittek el. Aztán valaki a belügyminisztériumból felhívott, hogy “Szirtes elvtárs” beszélnünk kell magával. Hát nagyon megijedtem, hogy valami probléma lesz és rögtön kapcsoltam, hogy be akarnak szervezni, mert ugye Esti Hírlapba mégsem hirdethetnek, hogy spicliket keresünk.

Igazi filmes jelenet volt, mint egy krimiben. Egy presszóban találkoztam egy öltönyös pasassal, akin sötét napszemüveg volt. A pasas rögtön elkezdte nyomni a szöveget, hogy olyan érdekes baráti társaságba  járok és jó lenne, ha néha mesélnék arról, hogy kik azok az emberek, miről beszélgetnek stb.  Erre én mondtam , hogy idefigyeljen maga egy kőműves, téglákat tesz egymásra, én meg villanyszerelőként fényt viszek az embereknek, úgy hogy mindenki maradjon a saját szakmájánál. Fölálltam megfogtam a filmet és, Isten áldja!

Melyek azok az évek, amik véleménye szerint a legmeghatározóbbak voltak az életében?

Mindegyik. Hasonló ehhez az a tipikus újságírói kérdés melyik filmedet szereted a legjobban. Hát mindegyiket. Ez olyan, mint a gyerekeid, az egyik sánta, a másik púpos, a harmadik félszemű,a negyediknek ez baja, de hát mind a  tied.

Példaképe? Melyek a kedvenc filmjei? Kik a kedvenc rendezői?

Sok volt. A hatvanas években kezdtem, akkoriban volt a Francia új hullám a Jean-Luc Godard a pimaszságával imádtam. Akkor nagy tisztelője vagyok Antonio és a Bergman filmeknek.  Akkor szerettem még az orosz avantgárd filmeket a Szergej Mihajlovics Eisenstein filmjeit.  Ezen kívül kedvelem a német avantgárd filmeket, pl.: a Walter Rutmann-t. Elég sok filmrendező volt rám hatással. Az olasz  neorealisták a francia újhullámosok az orosz és a német avantgárd filmesek.

Költészetben is van egy olyan irány miszerint, nem a történet maga az, ami fontos, vagy jelentős, hanem, maga leírás a hangulat, az érzet, amit átérzünk ilyenkor. Kicsit úgy érzem, ez az irány jellemző az ön filmjeire is. Sokkal inkább egy belső kommunikáció kifelé, mély megélés és bölcsesség van benne… Mit gondol mennyire hozható párhuzam a költészet és a film között?

Engem inkább filmköltőnek tartanak, tehát nem a hagyományos értelemben vett romantikus történetmesélés az én fővénám. Azt mondják, hogy ez inkább egy költő, aki nem verseket ír, hanem a mozgó kép eszközével fogalmaz. Szerintem ez még nem fejlődött még ki. Az irodalom a képzőművészet több ezer éves, emellett a film 1893-95 óta létezik. Tehát maximum 115-120 éves. Ez a fim költészet mint forma nyelv ez még nem fejlődött ki. Szerintem ez a jövő és igyekszem a saját képi fogalmazásomban találni ilyen rímeket. Most is képverseket csinálok.

Hogyan jellemezné a filmjeit?

Nem tudom őket jellemezni, nem vagyok esztéta, nem az én dolgom ez. De kommersz értelembe véve azt mondta egyszer nekem a Bacsó Péter a nyolcvanasas évek végén és a kilencvenes évek elején; „András te csak ilyen lila gőzöket csinálsz. Se füle se farka, egy kukkot se érteni, nem tudni, hol a történet eleje, vége. Nincs is benne történet. Mi lenne, ha egyszer csinálnál egy rendes normális érthető filmet. Segítek neked.”

Vannak-e visszatérő motívumok a filmjeiben?

Igen, vannak bizonyos elemek, amiket nagyon kedvelek; például a madarakat. Nagyon szeretem látni a vizet, a folyót, a tengert és a felhőket. Főkép természeti jelenségek amik állandóan visszatérnek.

Mennyire romantikus alkat?

Pont összefutottam egy lánnyal, aki régen nekem kedvesem volt, de most már csak barátok vagyunk az elmúlt húsz évben. Azt mondta; „ András, tudod mi a te bajod te romantikus vagy és konzervatív, és ez a kettő ami egyáltalán nem trendi manapság.” Az ember önmagát nem igen tudja objektíven megítélni, de másokra hallgat. Nem szeretek dobozba belerakni senkit, de valóban romantikus alkat vagyok.

Melyek azok a gondolatok, amelyek megindítják az alkotásban? Mi az, ami ihletet ad?

Ez amit sose lehet tudni, van amikor egy zene, valamikor egy hallott történet, valamikor egy irodalmi mű, van amikor egy festmény, valamikor egyetlen kép… Olyan széles a tárháza az emberi természetnek, ha nyitott vagy akkor bármi megindíthat.

Ismerte és meg is örökítette filmjében az elhunyt fiatal festőnőt,Kim Corbisier-t…  Sokszor ihletett adott magának?

Csak egyet csináltam vele.  Véletlenül ismerkedtem meg vele egy kocsmában, odamentem hozzá és elbeszélgettünk. Csináltam róla pár fotóterápiás képet. Ez a terápia abból áll, hogy az összes lelki bajait meg egyebeket elmeséli az illető nekem, és én mint egy lelki szemét kosár abba beleteszem és hallgatok róla mélyen.  Többnyire ilyenkor nagyon jó baráti kapcsolat alakul ki az illető közt és köztem, itt is ez történt. Egyszer kérdezte épp milyen játékfilmen töröm a fejem, és akkor főleg az ő ötlete alapján csináltunk egy kisfilmet ami az életről és a halálról szólt. Kár, hogy ő már nincs e világon, de mintha ezt az egészet amit végig gondoltunk élet és halál kapcsolatában ő ezt összesűrítve tökéletesen átélte. Szomorú az, hogy a halála után csináltam egy vetítést, és mind össze csak hat barátja jött el.

Mitől jó egy film?

Fogalmam sincs. Jean-Luc Godard az ötvenedik születésnapját itt ünnepelte Magyarországon.  Tartottak egy filmvetítést, amit egy nagy szülinapi tortával koronáztak meg. Annyira sokan voltak, hogy pár méterre tőle a földön foglaltam magamnak helyet. Ekkor mondta, hogy nyugodtan tegyenek fel kérdéseket, de senki nem mert és akkor nagy feszült csend lett. Egyedül én tettem fel végül egy kérdést, „Hogy kell filmet csinálni?”.  Erre mindenki elkezdett röhögni, hogy csak a Szirtes tud ilyen hülyeséget kérdezni. Erre Jean-Luc Godard azt mondta; „Nagyon jó kérdés. Kell tudni mikor kell megnyomni a gombot és mikor kell elengedni.” Fogalmam sincs mitől lesz  jó egy film, ezen már gondolkodtam. Sokszor van, hogy egy forgatókönyv zseniális, nagyon jók a színészek , az operatőr, minden ki van találva pénz is van rá és még se sikerül. És van olyan is, hogy semmi sem jön úgy össze. A forgató könyv érthetetlen, a rendezőnek nincs neve, a színészek amatőrök és még is van benne egyfajta erő, spiritusz.

Mennyire fontos az alázat az alkotásban?

Az nagyon fontos. Volt nekem egy mesterem a Tóth Janó, akiről azt illik tudni, hogy Makk Károly filmeknek volt az operatőre, mint pl.; „a Szerelem „ című  filmnek vagy a „Macskajáték-nak” és ő kezdte a „Szindbád„ című filmet, csak aztán később Huszárikkal összeveszett és más lett az operatőre annak a filmnek. Saját maga is csinált nagyon jó kis filmeket. Volt szerencsém négy évig dolgozni mellette és nála lestem el az alázatot. Ha valamit csinálsz, azt csak alázattal lehet csinálni. Nem lehet megerőszakolni az anyagot, hanem a saját törvényszerűségeit hagyni kell kibontani. Ezt nevezem alázatnak.

A szenvedélyesség a művészet része. Mennyire szenvedélyes ember?

Állítólag az is vagyok, és ez a romantikához kapcsolódik, nyílván a romantikus alkathoz. Valóban azt tudom, ameddig szeszes italt ittam, mondjuk ezt már tizenöt éve szüneteltetem, hogy akkor sokan azt mondták elviselhetetlen velem dolgozni, mert annyira szenvedélyesen és sokszor brutálisan durva vagyok a munkatársaimmal. Azóta ez persze már lehiggadt, de szenvedély nélkül nem érdemes dolgozni.  De ha főzöl akkor is szenvedélyesen csinálod. Bármit csinálsz az életedben ha szenvedély nélkül csinálod, annak, se íze se borsa.

A fototerápia nagyon érdekes dolog, mesélne róla?

Amikor megcsináltam a legutóbbi filmemet, úgy érzetem picit kimerültem és elég a filmezésből. Elővettem a régi gépeimet, és találtam egy dobozban régi nagyon szép portrékat. Újra elkezdtem portékat készíteni.A negatívokat elkezdtem előhívni.  Mindenkiben ott a szellemarc és egy irracionális világ,  nem csak a hétköznapi. A  fényképezést csak akkor kezdtem el amikor előtudtam hívni belőlük a szellem arcot. Ami azt jelenti, hogy lehántottam róluk a napi gondokat, napi nyűgöket a materiális dolgokat, ez sokszor lassan ment másfél 2 órás beszélgetéssel. Evvel önmagamat is megismertem és az illetőt is és amikor eljutottunk egy ilyen relaxált állapotba akkor kezdtünk dolgozni, oly módon, hogy nézzen bele a kamerába és fénnyel megfestettem az arcát miközben n exponáltam. Együtt előhívtuk a képeket és megnéztük, hogy benne van ez az irracionális arc, ez a szellem arc.  Ami nem a valóvilág pusztán, hanem sokkal több ennél. Most ezt csináltam hat vagy nyolc évig. Csináltam először az APA galériában, aztán kaptam egy lehetőséget Antwerpenben, ott két évig csináltam és Brüsszelben. Meg itt a Tűzraktérben két és félévig is foglalkoztam evvel. Körülbelül úgy 150 kliensem volt, és olyan 400 képet csináltam eddig. Ennek a  filmes változata lett az utolsó játékfilmem a „Juliette”.

Mi az az az álom, amit sikerült elérni, és mi az az álom, amit még el szeretne érni?

Vannak olyan álmok amiket sikerült elérni, de az olyan sok van, hogy nem is tudnám felsorolni. Amiket nem sikerült elérni, azokon gondolkodom. Szeretném ezt a Fotóterápiát folytatni, szeretnék egy olyan kis boltot, aminek van egy kis kirakata.  Másik, hogy szeretném azokat a játék filmes ötleteimet megcsinálni amiket már megírtam és kitaláltam. Csak úgy látom, hogy ez a magyarországi struktúrában jelenleg nem megy. Bízom abban, ha úgy van megírva az én sorsom, akkor sikerülni fog.

Készült: 2012.09.12 Kőleves Bár

További információk: www.szirtesfilm.hu

zp8497586rq
zp8497586rq
jfdghjhthit45