Mednyánszky László tájképfestészete
Mednyánszky László 1852. április 23-án született egy arisztokrata család sarjaként.
10 éves volt, amikor Beckóból, Nagyőrre költöztek. Eleinte nehezen fogadta el a változást, de később szinte szenvedélyesen szeretett bele a mesébe illő környezetbe, a vadregényes, méltóságteljes és csodaszép tátrai tájba. Ez ösztönzően hatott a művész lelkivilágára.
Gyermekkorában gyakran betegeskedett, ezért a nagyon fárasztó tevékenységeket nem engedélyezték, gondosan óvták a külvilágtól. Édesanyja támogatta a művészet iránti érdeklődését, fejlődését.
A különböző korlátok ellenére, a szülők nem tiltották, hogy sétákat és kirándulásokat tegyen a környező hegyekben.
Személyiségének fejlődésére nagyőri nagyapja, a híres utazó, Szirmay Boldizsár is nagy hatást gyakorolt. Bár kicsi volt, mikor elvesztette, emlékét megőrizte és nagyapjához hasonlóan ő is ugyanúgy együttérzést, szimpátiát mutatott a nehéz és kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel. Utazni is szeretett. Naplóját a görög ábécé betűiből kialakított „titkos” írással írta, amivel szintén nagyapját kívánta utánozni.
Mednyánszkynak gyermekkora óta fő tevékenységei közé tartozott a természet megfigyelése.
Thomas Ender osztrák festő egy nagyőri látogatása alkalmából figyelt fel az akkor még tizenegy éves fiú tehetségére.
Mednyánszky korai rajzain a természet jelenik meg. Egyik ilyen munkáján egy falut látunk, meg a Tátra látképét. A Tátra szokatlan látványkompozíciója lehetővé teszi, hogy a szemközti dombról elénk táruljon a hegység képe.
Romantikus jellegű rajzok is fennmaradtak az 1860-as évek végéről, amelyek feltehetőleg Mednyánszky úti élményeit, benyomásait rögzítik. Ebbe a sorozatba tartoznak a Romantikus táj rommal, Parton álló fehér ház, a Nyári táj, Sötétbe borult part, Tengerpart harangtoronnyal, Tengerpart című rajzai is. Az akkor még fiatal művész különféle példaképek hatása alatt állt, valószínűleg társította saját munkáját különféle mintákkal, korabeli illusztrációkkal, képeslapokkal, nyomatokkal.
Ezen kívül további rajzok csoportját alkotják a fa- és épülettanulmányok. Ilyenek például a Vadászház a Tátra-alján, Várrom Beckónál, a Nagyőri kastély, Ótátrafüred látképe. Ezek főképp tollal készültek, alaposan kidolgozta őket. A hetvenes évek elejéről származik egy rendívül finoman kidolgozott rajz, amely parkban álló fákat ábrázol, ez nagy hasonlóságot mutat a nagyőri angolkerttel.
1870-ben a család Svájcba utazott, ahol a zürichi Polytechnikum felvételi vizsgájára Mednyánszky megpróbált felkészülni. Bár a festő inkább a svájci természetet tanulmányozta. Valószínűleg abban a korszakban készült a Svájci park tóval és fogattal című akvarell, mely Johann Jakob Ulrich alkotásának egyik másolata. Mednyánszky akvarelljein későbbi műveire hasonlító, főleg okkersárga és zöld színek jelennek meg.
1871-ben mérnöknek tanul, de nem bírja sokáig. Egy évre rá már a müncheni festészeti Akadémián találjuk, a Cornelius-utód Stráhuber tanítványaként. Itt unja az akadémiai stúdiumokat és nem érzi magát jobban Seitz festőosztályában sem.
1873-75 között a párizsi Akadémián a történelmi zsánerfestőnél, Isidore Pilsnél tanult, bár Mednyánszky az akadémiai oktatással sosem volt megelégedve. De hatása megmutatkozott a rajztechnika elsajátításában, az olajfestészetben szerzett jártasságban és a figurális festészet tanulmányozásában. Mednyánszky akadémiai tanulmányi során is megtartotta gyermekkorától formálódó vonzalmát a táj, elsősorban a bensőséges hangulatú lírai táj iránt, s ez szinte előkészítette számára az utat Barbizonba.
Franciaországi tartózkodása alatt nagy tapasztalatokra tett szert. Alkalma volt saját elképzelései szerint kibontakoztatnia művészetét. Sikerült mesteri szintre fejlesztenie tájképfestészetét. A barbizoniak tájképszemlélete nyilván összhangban volt Mednyánszky gyerekkorából és későbbi természeti élményeiből is fakadó festői világával. A barbizoni mesterek a művész személyes átélését, egyéni érzelmeit és hangulatait festik tájba, de a realitás határát nem lépik túl.
Mednyánszky érdeklődése a természeti jelenségek szokatlan hangulata és az ezek következtében keletkezett fényhatások az erdőbelsőket ábrázoló tájképein tűnnek fel. A klasszikus barbizoni festőkön kívül, legalább röviden, meg kell említeni Odilon Redon hatását is, akinek érdeme abban rejlik, hogy Mednyánszky festészeti technikáját „felszabadította” (a festésnél az ecseten kívül más eszközöket is használtak, pl. rongyot, fadarabkákat, spachtlit stb.) és festésmódját (pasztózusabban kezdett festeni, kihasználva a vászonra vitt színek plasztikai értékét).
Alkotásaiban a barbizoni hangulatok közvetlen hatásának utórezgéseivel találkozunk: a barbizoni tájképszemlélet és festésmód még hosszan, megközelítőleg a XIX. század nyolcvanas éveinek végéig egyértelműen jelen van alkotásaiban, s át- meg átszövi egész alkotói tevékenységét.
1877-ben elhagyta Franciaországot, Szolnokra utazik. Itt találkozik a bécsi August von Pettenkofen festővel, és más osztrák festőkkel, akik az ég és a föld fényjátékát, a visszatükröző vízfelületet tanulmányozták. Az alföldi táj atmoszférája odavonzotta az osztrák festőket. Pettenkofen hatására Mednyánszky képeinek tónusa levegősebbé és világosabbá vált. Rövid, de nagy hatású közjáték a szolnoki látogatása, melynek köszönhetően a tátrai témák, hegyi tájak, zúgó patakok az Alföld sík, mocsaras vidékével és a Tisza végtelenbe vesző folyókanyarulatának motívumával gazdagodnak. Ez a motívum, a folyókanyarulaté, valójában már korai nagyőri tájképein feltűnik. Egész életében megszállottan festette ezt a képein mind absztraktabbá váló formai alakzatot. A motívum, mint szimbolikus tartalmak hordozására kész formai alakzat, nem csupán a nap- vagy évszakok módosulásaiban, hanem a változó táji környezet kontextusában is megjelent, s Mednyánszky összes festői eszközét kipróbálta rajta. Maga a motívum is sajátos metamorfózisokon megy át, kiterebélyesedik és egy mocsaras, lápos tájba vész, vagy hirtelen hegycsúcsok szökkennek körötte az égbe és felveszi egy tengerszem amorf körvonalait. A motívum immár nem is motívum, hanem képtípus, képszerkesztési mód, kompozíciós séma, melyet Mednyánszky élete folyamán kedve szerint tölt meg színekkel, fényekkel, hangulatokkal, különböző jelentésekkel.
A művész 1878-ban Olaszországba ment festeni. Ekkor készülhetett Olasz táj című képe. A kép egy égbe meredő, ködbe vesző hegycsúcsot ábrázol, melynek tövében egy apró falu és a hágón átívelő híd látszik. A völgy virágba borult gyümölcsfákkal van tele.
Valószínűleg észak-olaszországi tájról van szó, mivel a házak típusa jelentősen eltér a dél-olaszországiaktól. Feltehetően olyan összeszerkesztett tájról van szó, ahol Mednyánszky egy képben egyesített több, olaszországi benyomást. Lenyűgözte a táj térbeli elrendezése, melynek szerkezete jelentősen eltért a Felső-Magyarországon látottaktól, azonban huzamosabban az olasz táj éppúgy nem tudta lekötni figyelmét, mint a francia.
Rómában is tartózkodott, s sokkal inkább a nagyszerű régi művészetért lelkesedett, különösen Leonardo da Vinci sejtelmes sfumatóiért, mint az ottani kortárs törekvésekért.
1880-83 között Mednyánszky műtermet bérelt Bécsben. Kapcsolatai a bécsi festőkkel a szolnoki tartózkodásáig nyúlnak vissza, amikor már többükkel, mindenekelőtt a barbizoni tájképfestő festésmódja nyomán kialakított bécsi tájképfestészet képviselőivel megismerkedett.
A bécsi hangulatképfestők közül talán Robert Russ is hat rá, virtuóz felületkezelő technikájával. Az osztrákok közül azonban a legfontosabbnak Emil Jakob Schindlert kell tartsuk, a „poétikus realizmus” atyját, a plankenbergi iskola alapítóját, aki nem csupán a holland festészeti tradíció közvetítésében játszott szerepe, hanem természetpoézisa és tónusos, gyengéd, atmoszférikus „köztes” hangulatokat (átmeneti állapotokat, mint köd stb.) lehetővé tévő festői felfogása révén is fontossá vált a Rembrandt-rajongó Mednyánszky számára. „Az embernél szebb és poétikusabb a természet”- mondja Schindler és „az ember gyűlöletes” – vallja ez idő tájt Mednyánszky. Tájképek születnek a „nagy ragadozó” staffázsfigurája nélkül. Akár Monet.
Mednyánszky is képsorozatokban, szekvenciákban gondolkodott, ám nem annyira az egyes tárgy megjelenései érdekelték a fényviszonyok változásai közben, hanem inkább az a „szünesztéziás” eljárás, melynek révén hangulatokat, érzéseket lehet tájakhoz és évszakokhoz rendelni.
Ám a nyolcvanas évek második felétől Mednyánszky határozottan a saját útjára lép. A képsorozatok ötlete is merész, meghökkentő gondolatokkal telítődik: „A hősiességnek annyiszor ábrázolt motívuma ma már csupán akkor lehetséges, ha valamilyen beteges vonással jár együtt. (Kegyetlen brutalitás, amely azonban könnyen fajulhat ízléstelenséggé.) Egészében azt mondhatjuk, hogy a tiszta akció és ábrázolás ideje lejárt, és hogy a szimbolizmus ideje még nem következett el. Marad a szadikus árnyalatú akció és hangulat. Mind a kettő a legnagyobb fokú hatással lehet, ha ügyesen visszük át a szimbolikába. Miután gondolatok gyakran keltenek közvetlenül érzéseket, gondolatokat és gondolatsorokat is festhetünk.”
1883-ban anyja halálakor Nagyőrre utazott. Mednyánszky egyetlen állandó műterme a nagyőri kastély gazdasági szárnya mellett épült fel. Ott dolgozott és ott őrizte azokat a műveket, amelyektől nem akart megválni. Ott dolgozta ki vázlatait, melyeket külföldi útjairól hozott haza, hogy a nyugodt környezetben befejezhesse őket.
A műtermet feltehetően a művész párizsi tanulmányai alatt építtette fel édesapja. Olyan helyet talált neki a kastély mellett, ahol Mednyánszky nem érezte magát feszélyezve a család jelenléte miatt és nyugodtan dolgozhatott. Habár Nagyőr messze volt a művészet központjaitól, Mednyánszky festéket, igen finom vásznat és kiváló minőségű francia papírt hozatott oda magának, úgyhogy a műteremben semmiben sem szenvedett hiányt.
Mednyánszky kedvenc motívumai közé tartozott a Poprád folyó környéke Nagyőr mellett, a maga jellegzetes kanyarulataival és meredek partjaival. Ez a motívum éveken keresztül újra meg újra megjelent műveiben. Ide sorolhatók például A Poprád kanyarulata Nagyőrnél és a Tájkép Poprádon horgászó férfival. A víz lenyűgözte Mednyánszkyt függetlenül attól, hogy nyugodtan folyt -e medrében, vagy vad csobogással zúdult a mélybe.
A tájrészletek természethű ábrázolásáról egyre inkább áttért a táj keltette hangulatok ábrázolására s leginkább a köd, a vihar, a virradat és az alkony hangulatai foglalkoztatták. Addigra tájképfestészetében fokozatosan felhagyott az akadémiai festészetben olyannyira nélkülözhetetlen figurális staffázzsal, és a festmény egyes részleteinek vizuális hatásmechanizmusa kezdte foglalkoztatni; a részletekre és az ábrázolt valóság hangulatának kifejezésére helyezve át a hangsúlyt.
1884-ben Budapesten bérelt műtermet, és ettől kezdve rendszeresen részt vett a Műcsarnok tárlatain. A következő években Mednyánszky szinte minden alkalommal küldött képet a Műcsarnok kiállításaira. Nagyobb visszhangot azonban legközelebb az 1888. évi őszi tárlatán látható művek keltettek. Az Egyetértés kritikusa szerint „báró Mednyánszky László tájképe erdei táj, az ősz félreismerhetetlen hervadásában, fonnyadásában. Reggel van, melynek nehéz, nedves párái mély szürkeséggel borítják az erdő mélyét. Ez csakugyan jól festett erdő, a mélység homályában, az elhagyatottság csendjében. Csak a fák törzsei és ágai hajlanak keresettséggel egymás felé, a kép jobb és bal oldaláról, mintha összefésülve lennének egy erdei út fölé. Nem ez a jobbik képe Mednyánszkynak, noha itt is nyilatkozik a java béli erő, az értelem, mely kifejezni tud, az érzés, mely a művészt fölmelegíti és a szemlélőt megragadja. A nagy teremben » A szélmalmok« a tájképek egyik legszebbje, olyan invencióval festve, mely alkotni tud. Egyszerű, de igaz ez a kép, a természetnek jól ellesett vonása. Hirtelenében nem is emlékezünk, mikor láttunk hazai festőinktől ennyi eréllyel, ennyi bensőséggel festett tájképet, mely a kedélyre annyira hatna. Alföldi táj, vízkiöntésekkel. Néhol sás verte föl magát. Halászok bontják ki a hálót. A háttérben néhány szélmalom látszik homályosan. Az ég borult, de a felhők egyik részét megvilágítja a bujdosó nap. E fény visszatükröződik a vízen is, s megragyogtatja. A távlat, a levegő tiszta, a fény oly barátságos, enyhe. Az alakok csak nagyolva festve, s elhelyezésük által a művész szerencsésen fokozta a perspektíva hatását. A víz csillog, és szinte érezzük a borulat halk futását, amint végigborzolja a víz színét. Semmi fölösleges a képen, oly természetes, mintha a ráma egy ablak volna, s ezen keresztül látnók a tájat. A felhők alakulása is természetes, s úsznak a légben. A festő szerencsésen eltalálta azt a mértéket, mennyit egy darab természetből látni lehet. Apró részleteket sem festett, de képzeletünk megtalálja a kiinduló pontokat, ahonnan kiegészítheti, kibővítheti a látványt, eleven benyomást, hangulatot nyer. Mednyánszky már az előbbi kiállításokban is feltűnt tájképeiben az előadás bátorságával, hevével, az értelemmel. Tájképei a legegyszerűbb motívumok mellett is érdekesek tudnak lenni. A hangulat mindig poétikus, a természetnek egy-egy akkordja szólal meg. Nem a szorgalmasan festett részletekkel, választékos alakzatú fákkal, kidolgozott előtérrel, sima ecsetkezeléssel, tetszetős színekkel hat, hanem az egész kép művészi harmóniájával, egy táj jellemével, vagy ha úgy tetszik, egy időpont valódi őszinteségével. Eddig sokat ingadozott. Kezdetben figurális dolgokat láttunk tőle. De tájképeiben mutatta meg valódi tehetségét. Itt sokat várhatunk tőle, eredetiséget, költészetet, alkotást.”
Az őszi kiállítás második sorozatában kibővült Mednyánszky kollekciója, az ekkor írt ismertetések már egy újabb figurális képet is megemlítenek. „Egyszerűségében, de hangulatában megható a »Mindszentek napján«. Falusi temetőben vén tót asszony térdel egy sírnál, melyen három gyertya ég. Köröskörül a száraz fű, az elhagyott sírok, az alkonyi homály, a szürke őszi levegő, a pislogó gyertyák egy komor, bánatos hangulatnak annyi elemét foglalják össze, hogy e vén anyóka fájdalma egész részvétünket fölgerjesztette. A műcsarnok egyik vagy másik díja valószínűleg Mednyánszkyra vár.”
A jóslat – vagy tekinthetjük javaslatnak is – nem maradt hatástalan. Mednyánszky megkapta első hivatalos elismerését – a Képzőművészeti Társulat második, 400 forintos díját. Több képének megvásárlásáról is hírt adtak a lapok.
1889-től 1892-ig ismét Franciaországban tartózkodott, s az ott megismert impresszionizmus hatására műveinek szürkén borongós alaptónusát lassan levegős, közvetlen festésmód váltotta fel. Tájképfestészete is egyre merészebb, ecsetkezelése egyre oldottabb. A barbizoni szürkés erdőbelsők az 1900-as évek folyamán kiszínesedtek, bekarcolásokkal, festőkéssel, üvegszilánkokkal és visszatörlésekkel dinamizált faktúrájuk révén egyre plasztikusabbá és expresszívebbé váltak. 1911 és 1913 között keletkezett képeivel egy művészi szempontból rendkívül aktív és termékeny periódusában ér pályája csúcsára.
1892 őszén Máramarosban készített tájvázlatokat Feszty Árpád körképéhez.
A következő, nagyobb feltűnést keltő Mednyánszky mű az 1894-es tavaszi tárlaton kiállított „Vág völgye” című kép volt. „A tavaszi tárlat matadorja, báró Mednyánszky László. Az a borongós, ködös hangulat, mely már évek óta lappangott kedélyén s melyet egy-két művében szinte érthetetlenül fejezett ki, megtisztulva, a poézis fenségével tört utat a »Vág völgye« vásznán. A középszerű méretek s a disszonáns keret dacára oly erővel sugárzik a képből a hangulat, hogy szinte lenyűgözi tekintetünket. […] A »Vág völgye« csak egy vadromantikus szikla-részlet, a Vág vízével, mely a háttér ködébe vész. A tutajozó tótok néhány színfoltja bizarr életet ad ebbe a borongó hangulatba.”” – írta a Pesti Hírlap kritikusa.-„ A fájdalom harmóniája mint zene hangzik elő festett költeményeiből.
Szóról szóra értem: az ember valami zenét hall művei szemléleténél. Pedig hát többnyire hanyagul odavetett vázlatok technikai kidolgozás nélkül – minden ambíció nélkül, hogy a skolasztikus követelményeknek megfeleljen. Közelről mázolások, mintha a poéta szórakozottságában ráült volna palettájára. De itt van pl. a beckói várrom, amely 10 cm széles és 7 cm magas, rajta van a várrom, a hegyi lejtő, a mélység és
egy lépésnyi távolságról tisztán látni egy vörös kendős kis lánykát. A Parkrészlet őszi mélaságú parkrészt mutat, amelyen keresztül el lehet látni a kastélyig. A Havas út erdei részlet; jobbról-balról gyönyörű nagy kopár fák s az út messzeségén emberek közelegnek. Mednyánszky bizarrsága dacára is alapjában véve ősember. Képei szemléleténél az az érzésünk, mintha önnön tulajdonát festené. Úgy látszik, kezdetben mégiscsak arisztokrata vala az ember.”
1895- ben édesapja meghal. 1896 nyarától 1897 őszéig ismét Párizsban tartózkodott majd Galíciában. Ekkor tájt festhette a Mocsaras alföldi táj című képet, amely valószínűleg ahhoz a ,vissza barnulás ” periódushoz tartozik, amely a művész apjának halálát követően tetőzött, a kilencvenes évek elején kibontakozó impresszionizmus
utáni éles váltásként. Ez a változás ahhoz hasonlítható, ahogy egy mániás, felfokozott időszak után egy depressziós következik. A sötét, hangoltság időszak a századforduló hússzínű barlangképeiben, melyet főképpen a dalmát karsztvidék ihletett és a galíciai
utazást követően zsidókról készített Rembrandtot idéző rabbiportré-galériában konkludált. Ezt követően Mednyánszky addig leginkább Corot-ra emlékeztető ezüstös szürkés, illetve egy periódusában aranyló-barnás színvilágát caravaggeszk, ún. „tűzvilágításos”, majd ragyogó színekben tobzódó képekkel cserélte föl. Ekkor készül az Alkony című képe. Ami egy hasadékos sziklafalat és a víz alá is lenyúló barlangot ábrázol, „ez a néma magány, ez a sejtelmeket keltő látvány egy húrt megrezgetett az ő borongó lelkében, gondolatokat támasztott benne, s ő a vásznon külső kifejezést adott. Misztikus, melankolikus hangulatokat kelt a nézőben. Még a színes, a tükröződésekben gazdag képek sorozata előtt, melyek egy részén, mint Aradi Nóra már megállapította, 1900tól gyakran feltűnnek a horizonton távoli fénypontok, megjelennek különös, nagyon laza ecsetkezeléssel készült, majdnem monokróm képek. Mednyánszky sötét fenyvesei sűrű fáival és mágneses mélységével jelenik meg, ilyen például Alkonyi erdő, Tavaszi virágzás, Őszi táj.
Nyughatatlan természete űzte az egyik helyről a másikra, 1901-ben az Adria vidékén, majd négy évig Bécsben dolgozott. Ez idő tájt készült képeit ismét sötét színárnyalatok, sűrű fényárnyék-hangulatok jellemzik, melyek csak 1909 körül oldódnak újra világosabb tónusúvá. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe.
Élete utolsó nyarát 1918-ban Nagykőrösön töltötte, októbertől ismét Bécsben tartózkodott haláláig. Mednyánszky lelke mélyén elégedetlen és szabad, pontosabban mondva, örökké szabadság és függetlenség után áhítozó, a kor szokásai és szabályai ellen lázadó ember mindenhol otthon volt. Bárhol jól érezte magát, ahol festett, úgy a bohém Párizsban, mint a nagyvilági Budapesten, Bécsben, a végtelen magyar Alföldön, szülőhelye, Beckó romantikus zugaiban, vagy a régi családi kúriában, a Tátra-alján álló Nagyőr kastélyában. Igyekezett megérteni a művészetet és az őt körülvevő világot, saját lelke mélységeit és rejtett zugait, a közeli és távoli embereket, kiknek sorsával szívesen azonosult. Köztük élt, és alkotott, kételkedett, szenvedett, szeretett, nekik vetette vászonra legbelső vágyait, miközben mindent lefestett, amit látott és érzett. Kereste azt a bizonyos fénysugarat a sötétségben, amellyel oly hatásosan megvilágította képeit, a fájdalmas, szubjektív módon eltúlzott látomást, amelyben kínok és szenvedések közepette megszületett a modern festő és a sui generis modern kifejezése.
Irodalom:
MARKÓJA CSILLA (SZERK.) : MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ
Lyka Károly : Magyar tájképfestők
