A Fluxus

A Fluxus elnevezés latin szó és állandó mozgást, áramlást jelent. A művészeteken belül ez a médiák közötti átszivárgásokhoz köthető. Ez a hatvanas évek közepére tehető és az egyik legradikálisabb és leginkább kísérletező kedvű műfaj. A Fluxus elnevezés George Maciunastól ered. Fontos feladatának tartotta olyan művészek együttműködésének megszervezését, kiknek munkáit legjobban intermédiaként lehet meghatározni.

1962-ben Nam June Paik  fejét, kezét és nyakkendőjét egy tál tintába és paradicsomlébe mártotta, majd hosszúkás papíron hason fekve és mászva csíkot húzott belőlük és az  első Fluxus fesztiválként emlegetett Fluxus Internationale Festpiele Neuester Musikon vett részt.

A Paik által bemutatott darabnak, a Zen fejnek  La Monte Young volt zeneszerző társa. Paik az ő kompozícióját jelenítette meg a színpadi térben. A Zen fej sokkoló hatása sokáig emlékezetes maradt. Olyan kérdéseket boncolgat,  hogy mi a szerepe a művésznek és  művészetnek, az akciónak és a tárgynak, a tárgynak  és a múzeumnak, az élet és művészet kapcsolatának és hogyan jön létre a mai művészet. A Paik -féle performansz a művészet határaival foglalkozik, kétségtelenül egy olyan alkotás,  amit akár festménynek is nevezhetnénk, cselekvéssora ennél mégis jóval több.

Amit hagyományosan Fluxusnak nevezhetünk,  az rengeteg élménnyel, sokféle formával és eseménnyel találkozik. Közel áll a performanszhoz és nehéz elkülöníteni a happeningtől. Mindkettő lényege, hogy  a művész személyes közreműködésével zajlanak és mondanivalójuk,  hogy mindenki művész és  minden lehet művészet.Mégis  a Fluxusba sokkal többféle aktivitás fér meg és a közönség is résztvesz benne.  Művészeik sokszor provokatívak, ironikus és  lázadó szemléletűek.  Céljuk a műfajok közötti határok eltörlése és a művészet árujellegének felszámolására tett gyakorlati kísérlet.

Maciunas nagyon sokat tett a Fluxus érdekében, támogatókat szerzett a munkájához, hirdette a tevékenységét, árulta ötleteit és terveit. Jobban érdekelte a művészeten kívüli világ, helyet ad a nem művészeti formáknak mint templomi szertartások, középkori vásárok rekonstrukciói, nemzetközi expok, cirkuszi előadások, csoportos játékok, stb. Egyik fő célja az volt, hogy aláássa az idejétmúlt művész és művészet szerepét. Kezdettől fogva nem esztétikai céljai, hanem társadalmi törekvései voltak. Azt kívánta bemutatni, hogy mindenki lehet művész. Szándékosan elkerülte a múzeumokat és a művészeti piacot , hogy a kulturális iparon kívül tevékenykedjen, ezzel is kifejezve, hogy  a művészet nem egy iparág és nem kell megfizetni. Egyfajta irónia kellett  ahhoz, hogy ezt múzeumokban is bemutassák, hiszen résztvevői tudatosan kívül helyezték magukat a művészi intézményeken. Mivel a Fluxust nem lehet a múzeumokba zárni, ezért egyik leggyakoribb médiuma a zene.

Olyan médiumokat ölel még fel a Fluxus mint a tánc, felolvasás, zene, vetítés, és video. Kózpontja New York, Párizs, Düsseldorf és Tokió volt. Legnagyobb képviselői John Cage, Nam June Paik, Dick Higgins, Allan Kaprow, Wolf Vostell, Bazon Brock, Jim Dine, Robert Filliou, Ken Friedman és az alapító, George Maciunas. Magyarországon pedig Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és Galántai György.

Minden Fluxus fesztiválhoz plakátokat és programfüzeteket adtak, de sosem követték pontosan a közzétett programokat: tartalmuk és eszközeik a bemutatók alatt is változtak. A Fluxus performanszok és tárgyak a szépművészeteket eszméinek gyakorlati lebontását tűzték ki célul. A Fluxus második szakaszában a performanszokról a tárgyakra összpontosult a figyelem, majd harmadik szakaszában ismét a performansz került középpontba.

A Fluxus nemcsak egy stílus vagy egy eljárás, hanem a társadalmi események sokszor mulatságos  teljessége, az életben való részvétel fontossága a pontos célok vagy végleges cselekvési algoritmusok jellegzetességei nélkül . Az élet megnyilvánulásainak nyíltabb és fesztelen élvezete felé mozdul.

irodalom: Aknai Tamás : Egyetemes művészettörténet 1945-1980